Kéktúra: 2. szakasz befejezve – egy meleg nyári túra a Kemenesháton

A múltkori remek túra után ismét visszatértünk a Kemeneshátra, hogy végül pontot tegyünk a második Sárvár-Sümeg szakaszra is. Legutóbb nagyon megszenvedtük a szakasz végét a Sümeg előtti részt a nagy meleg és a nem túl izgalmas táj miatt, így akkor megfogadtuk, hogy a hiányzó Káld-Ötvös részre csak majd ősszel, a kellemesebb időben térünk vissza. Mégis megszegtük eme döntésünket, ennek oka pedig a Szajki-tavak volt, ahol a szezon – elvileg – május 1-től augusztus 31-ig tart. Mivel akkor még bíztunk benne, hogy legalább vacsoránk és reggelink lesz  – szállás egész évben van -, így nem törődve a nyár utolsó nagy hőhullámával, augusztus utolsó hetét kinéztük, hogy mi akkor megcsináljuk ezt a részt. Gondoltuk, hogy menjünk hét közben, akkor könnyebb lesz szállást foglalnunk, így esett a választásunk augusztus 25-26-ra. Orsi foglalt is szállást, már csak mennünk kellett. Kicsit tartottunk tőle, hogy meleg lesz, ahogy néztük elég sok mezős rész van, végül úgy döntöttünk, hogy ha már elterveztük, akkor megyünk. Viszont választanunk kellett, hogy vagy korán kelünk – ekkor tudunk fürdeni a tóban, cserébe a legnagyobb melegben kell mennünk -, vagy később megyünk – már nem tudunk fürdeni, cserébe túra közben nem főlünk meg. Végül az utóbbi mellett döntöttünk. Nem szeretünk korán kelni, bár most a meleg volt a fő szempont.
Így esett meg, hogy 10:30-kor indultunk Sárvárra, ahová majdnem pontosan 3 óra hosszat tartott az út egy sajnos nem légkondis vonaton. Ott volt fél óránk a káldi buszig. Végül 14:30-ra érkeztünk meg Káld, Pusztalánci elágazáshoz, pontosan oda, ahol a múltkor befejeztük a túránkat. Fülledt meleg, szerencsére szeled, gyengén felhős idő fogadott bennünket. Hát, ilyen időben azért nem lesz egyszerű a túra, de rekordmennyiségű vízzel készültünk – Orsinál gyakorlatilag csak víz volt.
Lekentük magunkat naptejjel és befújtuk kullancsriasztóval, betöltöttem a GPS-t és már indultunk is Hosszúpereszteg felé. Elhaladtunk az iskola előtt, ahol a pecsételtünk, majd megkezdtük utunk kifelé a faluból

Káld, általános iskola, pecsételőhely

Elhagyjuk Káldot

Szerencsére Káld után zöldben és fák között vezet az utunk. A Napot hol takarják felhők, hol kisüt, kellemesebb a idő, mint vártuk, talán az erősebb szélnek köszönhetően. Mindenesetre örülünk, hogy fák között haladunk azért.

Újra a kéken, fák között

A boldogság néhány km után jön az első nagy mező, amin majdnem túlmentünk, mert semmi nem jelezte, hogy balra kellene fordulnunk. Majd egy km-t megyünk a tűző napon, szerére már majdnem 4 óra van, nem érezzük olyan forrónak a levegőt, pedig az órám szerint 33 fok van…

Tűző napsütésben nem a legideálisabb túraútvonal

Hamarosan visszatérünk a fák közé, de csak hogy rákészüljünk a Hosszúpereszteg előtti nagy szántóföldre.

Kis árnyék, de jó meleg

Hamarosan ki is fordulunk a mezőre. Eleinte még bal oldalt vannak fák, majd később azok is eltünedeznek és a nyílt mezőn haladunk előre.

Ismét a tűző napon

Kéktúra útvonal egy mezőn, a távolban Hosszúpereszteg – és igen, bal oldalt az egy hatalmas parlagfű tábla!

A távolban látszik Hosszúpereszteg, ez tartja bennünk a lelket. Látvány nem sok van, végtelen pusztaság, a szél teszi elviselhetővé a meleget, nem gondoltuk, hogy ekkora szél lesz. Egyetlen megdöbbenésünket a mellettünk lévő hatalmas parlagfűtábla váltja ki – nem kellene ezt irtani? Könnyebben túljutottunk a közel 2,5 km hosszúságú mezős szakaszon, mint ahogy gondoltuk. Ennek örülünk, ráadásul megérkeztünk Hosszúperesztegre is.

Megérkeztünk Hosszúperesztegre

A falut a 8-as főút vágja ketté, mielőtt átkelnénk az úton észreveszünk egy dohányboltot, amelyet rögtön betámadunk hideg üdítőért. Nagyon jól esik a szénsavas kóla 🙂

Hosszúpereszteg másik része, a 8-as úton túl, hátul a templom a pecséttel

Frissítés után átkelünk az úton és nemsokára megérkezünk a mai egyetlen közbenső pecsétünkhöz a templomhoz. Pecsételünk, eszünk, majd indulunk tovább az innen már csak 5 km-re lévő Szaki-tavakhoz. Aszfaltúton hagyjuk el a falut, amelyről nem sokára befordulunk az erdőbe.

Országút Hosszúpereszteg után

A lemenő nap sugarai kellemesen szűrődnek át a fákon, a hőmérséklet elkezd csökkenni, már-már kellemes túraidő lesz – így este hat magasságában. A köves erdészeti út nyílegyenesen a tavakhoz visz már bennünket.

Erdei út, amely a tavakhoz visz

Nagyjából két km után érjük el az első tavat – a fákon át látjuk a víztükröt, innen még majd’ egy km amíg elérjük az üdülőket. Fél hét előtt nem sokkal érkezünk meg a Szajki-tavak házaihoz.

Megérkeztünk a Szajki-tavakhoz

Hívjuk a szállásadónkat, hamarosan jön és megmutatja, hogy melyik kis nyaraló lesz a szállásunk. Szól, hogy ha szeretnénk enni, akkor siessünk, mert kezdenek bezárni a kajáldák. Lepakolunk és rögtön elindulunk a “központba”, hogy együnk valamit, mert igen éhesek vagyunk. Hétre érünk oda, az étterem, amit kinéztünk addigra már bezárt. Pffff. Sebaj eszünk egy sajtos-tejfölös lángost (“bajnokok eledele”), bár valami tartalmasabb jól esett volna. Ekkor derül ki, hogy a nyitvatartás – ami fent van a neten-, az igencsak szabatosan érzelmezhető itt. Például reggel 10 előtt semmi nincs nyitva, hiába van az a honlapjukon, hogy nyolckor nyitnak – ennyit a reggelinkről. Morgolódunk magunkban – jogosan -, hiszen pont azért jöttünk ebben a dög melegben, hogy legyen vacsora és reggeli, erre tessék. Ha ezt tudjuk, akkor ősszel jövünk erre és hozunk magunkkal több ennivalót. Na mindegy, a lángost benyomtuk, vettünk vizet holnapra, szerencsére van tartalék kajánk – pont erre az eshetőségre készülve betettük. Vacsora után sétálunk a tavak körül, lemegyünk a partjára is, kellemesen meleg a víz, most azt mondjuk, kár, hogy későn értünk ide és már nem tudtunk fürödni…bár délben a mező gyilkos lett volna.

Gyönyörű esti kilátás a 7. számú tóra (ebben lehet csak fürdeni, a többi horgásztó)

Éjjel nem aludtunk a legjobban, az ágy jó kemény volt, a szomszédban pedig sokáig ment a parti. Ennek ellenére 7kor már talpon vagyunk, készülődünk a mai távra. Megreggelizünk, feltöltjük kulacsainkat, összepakolunk és fél 9 magasságában elindulunk Ötvös, majd Dabronc felé. Még több vizet viszünk magunkkal, mint tegnap, hiszen 20 km a táv, amely egyetlen települést sem fog érinteni!
Magunk mögött hagyjuk tehát a Szajki-tavakat és bevetjük magunkat az erdőbe. Reggel lévén kellemes 22 fok van, fák árnyékot vetnek ránk és megjött a meteorológusok által jósolt fátyolfelhőzet is, amely tompítja a Napot.

Kellemes ösvényen indultunk

Jól haladunk, csakúgy mint tegnap, nagy – vagy egyáltalán bármilyen emelkedő – nem lesz. Egyedül a sok pókháló töri meg az ütemes haladásunk, folyton azt kell leszednünk magunkról. Hamarosan kiérünk egy erdészeti útra, ott egy kicsit fellélegezhetünk.

Erdészeti út

Az erdészeti útról letérve derékszögű cikk-cakkokban közlekedünk, az erdőben lévő egyenes vágások és a lezárt tarvágások mentén. Hol jobb, hol rosszabb a jelölés, a GPS mindenesetre jó szolgálatot tett.

Sűrűsödő aljnövényzet

Balra erdő, jobbra tarvágás

Kicsit furcsa volt, hogy ilyen sok tarvágással és elkerített területtel találkozunk, a térkép nem jelölte őket, azt hittük végig erdőben megyünk majd.
Egy rövid országutas rész után a megyét váltunk, immár Zala megyében haladunk tovább. A táj elég egyhangú, erdészeti utak, tarvágások és szűk ösvények váltakoznak. Másfél héttel a Rax-Alpok túrák után egy kicsit ingerszegénynek érezzük a tájat. 😦

Köves erdészeti út – jól lehet rajta haladni

Sokadik tarvágás és kerítés mellett

De akkor nem tudtuk, hogy a java még hátra van. Pont amikor a meleg és az ingerszegénység miatt elértük a holtpontot, jött a legküzdelmesebb része a szakasznak. A korábban jól járható erdészeti utak eltűntek és egyre keskenyebb út és egyre sűrűbb növényzet lett a jellemzőbb.

Kaszált turistaút – ilyet is ritkán látni Magyarországon

Itt még csak combközépig ért a növényzet

Eleinte még élveztük, hogy végre egy kis kihívás, de aztán eléggé eldurvultak a dolgok, mikor fejmagasságig érő dzsungelben kellett már haladnunk.

Dzsungelharc kezdődik

Volt vagy 400 méter, ahol tényleg alig bírtunk haladni. Ez egyébként eléggé kivett belőlünk mind fizikailag, mind mentálisan. Aztán mikor kiértünk egy széles útra a bozótos után, azt hittük, hogy fellélegezhetünk, de nem, négy vagy öt hatalmas pocsolyával találtuk magunkat szembe. Mivel elég gusztustalannak tűnt a víz – na meg mélynek – így az erdőben – újabb bozótharccal – kerültük ki ezeket. El sem merem képzelni, mekkorák lehetnek, ha nem egy száraz időszakban jövünk…

Hatalmas pocsolyák a nyár legforróbb napján

Az utolsó pocsolya legyőzése után jött egy kis nyugisabb szakasz – ránk is fért az előző két km küzdelme után. Elértük a Zalaegerszeg-Boba vasútvonalat – erre jön majd a vonatunk – ezzel párhuzamosan haladunk egy aszfaltúton, közben átmentünk egy kis időre Veszprém megyébe. Elérünk egy elágazáshoz: balra Ötvös (amely Dabronc része), jobbra Türje – mi itt jobbra megyünk. Átkelünk a síneken egy felüljárón, majd visszaérkezünk Zala megyébe 🙂

Visszaérkeztünk Zalába

Aztán jött a nap legszomorúbb része: tudtuk, hogy valaki elvitte az ötvösi pecsétet, mert augusztus 16-án írták facebookra és a ttt csoportba is, de reménykedtünk  benne, hogy az azért csak 10 napja volt már, csak pótolták a pecsétet. Hát sajnos nem. Több mint 100 sikeres pecsételés után csak a hűlt helyét találtuk a doboznak a fán. (Megjegyzés: a blog írásakor – szeptember 7. – még mindig nincs új pecsét) Nagyon szomorúak voltunk. Kicsit úgy éreztük, mintha átok ülne ezen a túrán.

A pecsét hűlt helye

Ráadásul ebben az utolsó erdős szakaszban megszálltak bennünket a bogarak – biztos lenyomta őket a légnyomás vagy jöttek a “szagunkra” – de nagyon idegesítő volt, ahogy ott repdestek a fejünknél, még jó, hogy volt rajtunk szemüveg. Ilyet is ritkán mondok, de megkönnyebbülve értünk ki az országútra.

Út Sümeg és Dabronc felé

Egy km-t mentünk nagyjából, mire elértük a Sümeg felé vezető leágazást – errefelé mentünk a múltkor, most folytattuk utunkat Dabronc vasútállomása felé. A távolban feltűnt Sümeg vára, csakúgy mint a múltkor. Nagyjából két km-t mentünk délidőben a tűző Napon egy aszfaltúton Dabroncig – óriási élmény volt. Mondjuk 20 km után megpillantani házakat ismét, az nem volt rossz 🙂

Megérkeztünk Dabronc vasútállomására, innen mentünk haza

Volt még fél óránk a vonatig, addig megvettem a jegyet, majd megebédeltünk. Nem sokkal fél három előtt jött a Citadella nemzetközi gyors, hogy Bobán át Pestre vigyen közel három óra alatt.
Így utólag azt mondom, nem volt szerencsés, hogy ezt a meleg nyári napot választottuk a túrára. A fő vezérelv a Szajki-tavak nyitvatartása volt, ahol ennek ellenére ráfaragtunk. Jobban jártunk volna, ha ezt a részt is olyan hűvösbe csináljuk meg, mint a szakasz elejét. Akkor talán kicsit jobban is élveztük volna, mert a második nap végére nagyon elfáradtunk. Nem fizikálisan, bár a meleg azért alaposan kivett belőlünk, hanem inkább lelkileg. Nem voltak hegyek, kilátások, csak végtelen síkok, mérnöki pontossággal húzott erdészeti utakon vezető utak. Ingerszegény volt sajnos, bár lehet, hogy rányomta a bélyegét a meleg mellett a nem túl jó szállás és a vacsora hiánya is, ki tudja. Egy biztos, nem ez lesz az a szakasz és túra, amire jó kedvvel fogunk visszagondolni. Sebaj, nem tetszhet mindenkinek minden szakasz, bár eleddig a Kemenesháti szakaszokkal olyan nagy bajunk azért nem volt (na jó, pont ennek a folytatása Sümeg felé sem volt élvezetes).  Egy a fontos: ha az ötvösi pecsét nem is, de ezzel ez a szakasz is megvan. És ezzel lett egy igen hosszú, összefüggő szakasz Kőszegtől egészen Káptalantótiig. És ezzel véget értek a dunántúli lapos szakaszok is 🙂 Úgyhogy jön az ősz, jöhetnek a hegyek!

OKT 2. szakasz: Sárvár – Sümeg

Ebből teljesítve: Káld – Örvös (Dabronc)

1. nap Káld – Szajki-tavak
   Táv: 16,6 km
   Szintemelkedés: 170 m fel, 170 le.
   Érintett települések: 2 db (Káld, Hosszúpereszteg)
   Pecsétek: 3 db.
2. nap Szajki-tavak – Ötvös (Dabronc)
   Táv: 20,5 km
   Szintemelkedés: 105 m fel, 135 le.
   Érintett települések: 1 db (Hosszúpereszteg – Szajki tavak oda tartozik) – Dabronc, csak a vasút miatt, nem a kék része
   Pecsétek: 3 db.

Összesen:
Táv: 793 km (68%)
Pecsétek: 108

A szintemelkedés (1. nap)

Az útvonal (1. nap)

Szintemelkedés (2. nap)

Útvonal (2. nap)

Reklámok

Kéktúra: 7. szakasz teljesítve – a Kab-hegy bevétele

Felbuzdulva a múltkori kétnapos túránk sikerén – hogy milyen jó kondiban vagyunk -, úgy döntöttünk, hogy egy újabb kéktúra szakaszt begyűrünk a hétvégén. Több kétnapos túra is van a tarsolyunkban, de mivel elég későn döntöttük el, hogy menjünk, így kicsit beszűkültek a lehetőségeink. Végül a 7. szakaszra a Dél-Bakonyra esett a választásunk, bár eredetileg ezt is kétnaposba terveztük, első nap Nagyvázsony megtekintésével, másnap a túrával, ez módosult most csak a túrára, a várat pedig majd megnézzük a 6. szakasz végén – amelyet mindenképpen ezen az ősszel – szüretkor – megcsinálni. Persze eljutni kora reggel nem olyan könnyű Nagyvázsonyba, szerencsére sikerült oszkáros fuvart találnunk, így kicsit aludhattunk még, nem kellett a hajnali busszal mennünk. Kicsit izgultam, hogy szombat reggel fél nyolckor nem lesz-e durva nagy forgalom az M7-en, de szerencsére nem volt vészes, így kilenc óra előtt nem sokkal már Nagyvázsonyban voltunk. Az ég elég szépen borult volt, csepergett az eső is – sebaj, legalább nem kell a naptej. Hideg persze egyáltalán nem volt. Reméltük, hogy a mai napra ígért nagy viharok azért majd elkerülnek bennünket. Egy kis bemelegítő séta után megtaláltuk a várat, pecsételtünk a pénztárnál és elindulunk utunkra Kislőd felé.

A nagyvázsonyi vár

Már rögtön az induláskor láttuk a mai túránk – szó szerint – csúcspontját, a Kab-hegyet a TV és rádióadójával – elég szépen a környék fölé tornyosul. Oda megyünk, majd’ 400 méter szint vár addig ránk.

A távolban feltűnt a Kab-hegy, oda megyünk, bár messzebbnek tűnik, 10 km innen

Nagyvázsonyt a 77-es úton hagyjuk el, kicsivel több mint egy km-t mentünk az elég forgalmas úton.

Elhagyjuk Nagyvázsonyt

Szerencsére gond nélkül megúsztuk az országutat, innen már nyugisabb lesz. Ráfordulunk a Kab-hegy felé vezető útra.

Indulunk a hegyek felé

Az út első része mezőkön visz keresztül. Most nagyon áldjuk, hogy egyrészt nem süt a Nap – nem égünk már le a legelején-, és hogy van GPS-ünk, mert néhányszor nagyon nem egyértelmű, hogy merre kellene mennünk. Persze előnye is van a mezőnek: végig szemünk előtt van a hegycsúcs, illetve remek visszatekintési lehetőség nyílik a már megtett távra és Nagyvázsonyra.

Visszatekintés Nagyvázsonyra

Nagyjából három km után érünk be az erdőbe, innentől szerencsére a jelzések is megszaporodtak és rendben voltak. Ezzel együtt természetesen elbúcsúztunk – legalábbis egy időre – a Kab-hegy látványától.

Beértünk a Bakonyba

Az utunk alig emelkedik – még -, nagyon kellemes, ligetes részeken haladunk, az út is nagyrészt szép széles – pedig már fel voltunk készülve a nagy bozótosra.

Kellemes bakonyi út

Magas tölgyesek között

Aztán a hosszú bevezető – majd’ 7 km után – ráfordulunk a csúcs felé vivő nyiladéknak, innentől az út is elkezd komolyabban emelkedni.

Nyílegyenesen elindulunk a csúcs felé

Aztán legnagyobb meglepetésünkre, amikor az utunk keresztezi a csúcsra vezető erdészeti utat – előbukkan a csúcs, sokkal közelebb, mint amikor elköszöntünk tőle a mező végén. Döbbenetes volt, ahogy egyszer csak kibukkantak a fák közül.

Egyszer csak kibukkant a csúcs – igen közel

Ez nagyon nagy erőt adott a folytatáshoz. A felfelé menetelést megtöri egy oldalra fordulás – a meredek hegyoldal miatt nem tudunk szemből csúcstámadni -, amely egy kis létrázással is egybekötöttek.

Létrázás az állatok elől elzárt területre

Az út tovább emelkedik rendületlen, bár megmondom őszintén, azt hittem, hogy olyan lesz, mint az Inóci vágás a Nagy-Hideg-hegy előtt, hogy végig combosan emelkedik, de nem. Voltak ahhoz hasonló szakaszok, de voltak jó enyhék is.

Széles és laposabb út – már 500 méter felett járunk

Az oldalra letéréssel elvesztettük szemünk elől a csúcsot, amely nemsokára ismét előbukkant, igaz kicsit furán. Lentről úgy tűnt, hogy a két torony egymás mellett van – abból az irányból, ahonnan mi jövünk, de aztán kiderült, hogy egymás mögött vannak, ráadásul elég messzire. Fura volt azt látni, hogy a rádióadó előttünk van, a tv torony pedig mellettünk balra…ebből persze következik az is, hogy nem is egy magasságban vannak…

Szemben a TV torony, egy magasságban velünk – ekkor még azt hittük, hogy már felértünk….

…aztán fordulás után derült ki, hogy még nagyon nem….(a kép nagyon nem adja vissza a meredekséget!)

Ráfordulunk a csúcs felé vezető utolsó szakaszra – és tátva marad a szánk: jó kis emelkedő vár ránk. Utólag megnéztem, 280 méter alatt emelkedtünk 60 méter szintet!

Felfelelé az emelkedőn (a kép nagyon nem adja vissza a meredekséget!)

Visszatekintés az emelkedőre – és a mögötte lévő Káli-medencére

Megküzdöttünk ám derekasan az emelkedővel, de továbbra is azt mondom, ezt az utolsót leszámítva egyáltalán nem volt vészes, sokkal keményebbre és kimerítőbbre számítottunk. De mindegy is, fent vagyunk, bevettük a Dél-Bakony legmagasabb csúcsát!

A Kab-hegyi TV torony

Szerencsére felkészültünk a látnivalókból, így megkerülve a TV tornyot kijutunk a Kinizsi Pál kilátóhoz – sajnos semmi nem jelöli, hogy van egyáltalán kilátó.

A Kinizsi Pál kilátó a torony lábánál – vicces a maga 9 méteres magasságával a 133 méteres adó mellett 🙂

A kilátás egyszerűen lenyűgöző a kilátóból – még a párás idő ellenére is!

Kilátás Nagyvázsony és a Balaton felé

Hosszú idő után ismét túraszelfi!

Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, elindulunk lefelé Úrkút felé. Elhaladunk a TV- és rádióadó mellett, amely még magasabb, 238 méter, ezzel egyébként Magyarország 4. legmagasabb építménye!

A 238 méter magas TV- és rádióadó

Beérve a hegy mögé egyszer csak a fák között előbukkan egy furcsa alakú hegy a távolban. Tanakodunk, vajon melyik lehet, csak nem? De bizony: az a Somló! Oda is kellene egy túrát szerveznünk majd – szigorúan szüretkor persze 🙂

A Somló a távolban

Miután elmerengtünk egy somló-hegyi túrán, indulunk tovább, a csúcstól egy betonút vezet lefelé, majd’ másfél km-t mentünk, amíg elértük az erdészházat, ahol begyűjtjük a mai második pecsétet.

Feltűnik az erdészház

Indulunk tova, szerencsére lefelé, szerencsétlenségünkre betonon. Közben a felhők is el-eltűnödöznek az égről, kezd egyre melegebb lenni, egyre erősebben süt a Nap is.

Betonúton lefelé

Másfél km után térünk be ismét az erdőbe a fák közé. Aztán hamarosan majdnem meg is bánjuk, hogy visszavágytunk, mert majdnem nyakig érő növényzetbe futunk bele.

Vissza az erdőbe

Egyre növekvő aljnövényzet – hol az ösvény?

A magas fű után visszatérünk a nem is olyan régen elhagyott betonútra, még egy kicsit megyünk rajta, mielőtt elfordulnánk Úrkút felé.

Rövid gerinctúra Úrkút előtt

Egy kellemes erdei – mezei- erdei szakasz után érkezünk meg Úrkút határába.

Megérkeztünk Úrkútra

A falu határában találkozunk a falu névadó kútjával.

Erről a kútról kapta a település a nevét

Itt már jó meleg van, így eldöntjük, hogy a pecsétnél lévő Kéktúra kocsmában valami hűsítő folyadékot veszünk magunkhoz. Ez nem igazán sikerült, ugyanis a kocsma valami rejtélyes ok miatt hétvégente 12 és 16 között zárva van. Pont csúcsidőben, gratulálok. Legalább a pecsét rendben volt. Sebaj, nem esünk kétségbe, találtunk nem messze egy dohányboltot, ott ittunk és ettünk egy jót. Felfrissülve folyattuk utunkat a várva-várt őskarszt felé. Itt végre nem kellett letérnünk a kékről, hogy ezt lássuk, a kék jelzés – nagyon szellemesen – az őskarszt mellett vezet el.

Belépünk az őskarszt területére – erre visz a kék is

Hamarosan elérjük magát az őskarsztot is – igencsak megdöbbentő és lélegzetelállító látvány.

Az úrkúti őskarszt

Természetesen most is ott volt velünk Leó

Lefelé az őskarszt mélyére

Sziklák

Orsi az őskarszt mélyén

Leereszkedtünk a legmélyére, majd’ 20 km után nem esett olyan jól ez a sok lépcső ám. Szép, szép, de valahogy annyira nem tudott bennünket annyira megragadni. Nekem személy szerint akkor már a Szent György-hegyi és a Badacsonyi bazaltorgonák sokkal jobban tetszettek.
A kissé csalódást keltő őskarszt után indulunk a 7 km-re lévő Kislőd felé. Az út elején kicsit nehezen tudtunk haladni, nem olyan régen lehetett itt faritkítás és rengeteg törmelék maradt az úton.

Szép széles, de tele van fatörmelékkel

Szerencsére hamarosan befordulunk egy keskeny ösvényre, folyamatosan vesztjük a magasságot. A Nap pedig egyre kitartóbban süt, bekenem magam naptejjel, de már érzem, hogy elkéstem 🙂

Ösvény

Hamarosan véget ér a kellemes erdei ösvény, amikor a Güszi-pihenőnél ráfordulunk egy makadámútra – szép hatalmas kövekkel. Orsi mondja, hogy ilyen lesz a egészen Kislődig. Szuper ez így több mint 20 km megtétele után 😦

Makadámút Kislődre

Nagyjából három km-t mentünk így, ameddig véget ért ez a szörnyűség. Elértük a Kislőd szélén lévő Sobri Jóska élményparkot, odamentünk a bejárathoz, hogy nekünk fagyi kell ebben a melegben 🙂 Szerencsére a pénztáros rendes volt és beengedett jegy nélkül, mert csak bent volt jégkrém. Valami elmondhatatlanul jó érzés volt leülni és betolni egy-egy jéghideg jégkrémet.
Felfrissülve tettük meg a hátralévő kb. 600 métert a vasútállomásig.

Túránk végállomása, Városlőd-Kislőd vasútállomás

A túra vége 26,5 km lett – hivatalosan csak 24,1, de ebben benne van az őskarszt, a letérések, minden, meg persze a Kab-hegy is…és még mi izgultunk, hogy nem vagyunk jó erőnlétben. A vége 7:10 lett – 6:50 az itinerben megadott – ez utóbbiban ugyebár nincs benne a kilátó, az őskarszt, az ebéd, stb., szóval tényleg jó formában vagyunk – ez több mint megdöbbentő! Azt hittük, hogy sokkal nehezebben fog menni, sokkal jobban elfáradunk, nem is fogjuk elérni a kinézett vonatot, csak a későbbit. Erre meg 40 percet ücsörögtünk a vasútállomáson.
Aztán jön a vonat, amivel eljutunk Ajkára, majd ott rövid várakozás után felszállunk a már hazafelé tartó vonatra.
Nagyon boldogok vagyunk, hogy sikerült megcsinálni ezt a túrát. Régóta szemeztünk vele, hogy milyen hosszú, milyen meredek és milyen kemény lesz. Erre gondoltunk egyet a hét közepén, eljöttünk és megcsináltuk simán 🙂 Az érzéseink a túrával kicsit vegyesek: a Kab-hegy és a kilátás tetszett, az őskarszt kicsit csalódás volt, a Bakony is elég vegyes érzéseket hagyott bennem. Azt hittem, hogy a Kelet-Bakony után a magasabb Dél-Bakony vadregényesebb lesz, de hát nem igazán. Sebaj, majd talán a Magas-Bakony. Mindenesetre volt egy igen remek kis túránk, megvan egy újabb szakasz – teljesen -, és két százalékot haladtunk a teljesítéssel, már majdnem megvan a kétharmad!
Most egy kis szünet jön a kéktúrában, megyünk nyaralni az Alpokba, de aztán folytatjuk!

OKT 7. szakasz? Nagyvázsony – Városlőd-Kislőd

Ebből teljesítve: Nagyvázsony – Városlőd-Kislőd

Táv: 24,1 km
Szintemelkedés: 480 m fel, 450 le.
Érintett települések: 3 db (Nagyvázsony, Úrkút, Kislőd).
Pecsétek: 4 db.

Összesen:
Táv: 762 km (65%)
Pecsétek: 104

A szintemelkedés

Az útvonal

Kéktúra: 2. és 3. szakasz – Sümeg bevétele

A múltkori Spartacus-ösvényes túrán felbuzdulva ismét a Kék felé vettük az irányt. Orsi szabadságának köszönhetően egy háromnapos sümegi kirándulós-városnézést terveztünk. Eredetileg nem így szólt a terv, hanem a Szajki-tavak felőli részt megcsináltuk volna egyben (kb. 30 km szinte település érintése nélkül) és a Sümeg-Zalaszántót is egy hétvégi programként, szombat városnézés, vasárnap túra és Zalaszántóról haza. Aztán ez módosult, így érkeztünk ez a mostani túránkhoz. Időben korábban szerettük volna megcsinálni, de a kinézett szállást felújították a tavasszal és zárva volt.
A terv tehát az volt, hogy vonattal lemegyünk Dabroncra, onnan megtesszük a hiányzó Káld-Sümeg utolsó 15 km-ét, ennyivel is kevesebbet kell majd mennünk, megalszunk Sümegen, másnap befejezzük a harmadik szakaszt a hiányzó Sümeg-Zalaszántó résszel, harmadnap pedig megnézzük a várost és haza. Jónak ígérkezett – és az is lett!
Így tehát – eltérően a korábbi túráinktól – szerda délelőtt vágtunk neki az utunknak, hogy Kelenföldről lejussunk Dabroncra. Fél kettő után nem sokkal meg is érkeztünk a falu határán lévő megállóra, ahol csak mi szálltunk le egyedül 🙂
A meleg és a szinte felhőtlen ég láttán gyorsan lekentük magunkat naptejjel – nem egészen ilyet jósoltak, hanem felhősebb időt -, és már indultunk is Sümeg felé.

Elindultunk Sümeg felé

Jó másfél km-t gyalogoltunk a tűző napon egy nyílegyenes és olvadozós aszfaltos úton, mire elértük a kék jelzést egy mező szélén.

Ráfordultunk a kékre

Ekkor azért még bíztunk benne, hogy lesz némi árnyék, de az út vonalvezetéséből nem úgy tűnt…persze van az a napszak, amikor a jobb oldali fasor árnyékot vet, de a délután kettő nem az…Egyetlen dolog volt, amely tartotta bennünk a lelket, hogy a távolban feltűnt már jó korán a sümegi vár.

A sümegi vár (a bálák mögött 🙂 )

A mező végén egy országútba futottunk bele, majd vissza egy másik mezőre, csak most balról kaptuk a fákat, amelyek néha-néha azért árnyékot adtak.

Poros kék Sümeg felé

Az út egyenesen bevitt az út egyetlen településére, Kisvásárhelyre. Legnagyobb megdöbbenésemre, a falu szélén – a földek felől, tehát nem az országúton – helységnévtábla fogadott.  Mióta mondom már, hogy ennek mekkora királyság lenne, ha a kék mentén a falukba bevezető úton is lennének táblák, erre tessék. Bakonykúti után itt a második ilyen tábla 🙂

Megérkeztünk Kisvásárhelyre

A falu közepén megtaláljuk a haranglábat, amely egyik lábán van a pecsét.

A harangláb, rajta a pecsét

Szeretnénk a fejünket kicsit lemosni az egyik kút alatt a nagy meleg miatt, de a helyiek szerint egyik csap sem működik, így forró fejjel indulunk Sümeg felé.

Búcsú Kisvásárhelytől

Szerencsére hamarosan erdei útra fordulunk le, végre árnyat adó fák között haladunk, egyből jobban is megy.

Erdei út – persze jobbra-balra mezők vannak, nem kell nagy erdőre gondolni

Sajnos a kellemes erdei út hamarosan véget ér és kiérünk egy elég forgalmas országútra, ez fog majd bevezetni bennünket Sümegre, bár majd’ 4 km-t kell majd mennünk rajta. Egyedül a folyamatosan a háttérben lévő – és egyre közelebb érő – vár látképe tartotta bennünk a lelket ezen a sivár úton.

Időközben Zala megyéből Veszprém megyébe értünk át

A Sümegre bevezető út a várral

Szerencsére az út nem emelkedik, a forgalom sem volt olyan nagyon vészes, így elég hamar letudtuk ezt a részt és megérkeztünk Sümegre.

Megérkeztünk Sümegre

Már egész nagy a vár

Lekanyarodunk a vasútállomás felé, hogy megszerezzük a sümegi pecséteket, amelyeket nem adtak olyan könnyen, lévén az állomáson lévő oszlopokat pont akkor festették, de megoldottuk 🙂
Innen már csak nagyjából egy km volt hátra a szállásunkig, a Kisfaludy vendégház és étteremig. Elfoglaljuk a szobánkat, majd – mivel nem mentünk ma eleget még – elindulunk felfedezni a várost.
Nekem nem ez az első alkalom, hogy itt járok Sümegen, bár nem nagyon emlékszem rájuk. Ugyanis az a helyzet, hogy kisgyerekként két vagy három alkalommal voltam itt Apámmal, illetve az ő csoportjával a Sümegi melegvízi túrákon. Ez még bővel a rendszerváltás előtt volt, olyan ’86-’88 környékén. A látogatás apropóját az adta, hogy akkor még működött egy bánya – ha agyonütnek sem tudom, hogy melyik volt -, amelyből folyamatosan szivattyúzták ki a meleg vizet az egyik patakba. Annyira meleg volt a víz, hogy télen sem fagyott be. Így jött anno az ötlet valakinek, hogy ezen a meleg vizű patakon télen, a legnagyobb hidegbe, egynapos vízitúrát szervezzen. Na ezen vettem én részt néhány alkalommal. A fiatal korom miatt nem túl sokra emlékszem, csak arra, hogy milyen durva is volt, hogy körülöttünk mindent hó borít, mi pedig egy gőzölgő patakon kenuzunk, amely ráadásul tele volt mini vízesésekkel, zubogókkal; illetve egy homályos kép dereng még a vár látogatásáról. A mostaniról remélem több minden fog megmaradni 🙂
A vár körbejárása után alaposan meg is éheztünk, így beültünk a szállásunk éttermébe, ahol is egy igen finomat és kiadósat vacsoráztunk. Este hamar lefekszünk, másnap egy hosszú túra vár ránk.
Csütörtökön borús reggelre ébredtünk. Mondták is, hogy lehet ma egy-egy eső vagy zápor, így nem lepődtünk meg. Legalább nem kell a naptej. Gyors reggeli és 9 órakor elindultunk Zalaszántó felé.

Kifelé Sümegről (tudom, nem ez a legjobb pillanatban elkapott kép)

A város határában egy kis magaslatról beláthatóak az előttünk álló nap magaslatai, valamint a tegnapi nap síksága.

Arrafelé megyünk, a legmagasabb púpon található a Tátika vára

És ez a tegnapi nap iránya – mennyivel laposabb

A 84-es út mellett – de szerencsére nem rajta -, enyhén szemerkélő esőben hagyjuk el Sümeget.

Elhagyjuk Sümeget

Köves földúton haladunk Sümegi Bazaltbánya vasúti megálló felé, majd termőföldek mellett vezető úton érjük el a Sümegprága felé vezető utat, amelyet éppen csak érintünk, és rögtön rá is fordulunk a Sarvalyi erdészház felé vezető aszfaltozott erdészeti útra.

Sümeg utáni csendélet

Hullámos út az erdészház felé

Kb. két km múlva elérünk az erdészházhoz, ahol pecsételünk, kicsit pihenünk, majd indulunk tovább. Az aszfaltos út folytatódik, sőt elkezd kicsit emelkedni is.

Az erdészház után folytatódik az aszfaltút

Majd három km-t megyünk eleinte emelkedős, majd lejtős aszfaltúton, mire végre kavicsos, majd földúton megyünk tovább. Közben, mivel egyre közeledünk az első megmászandó hegyhez, az is feltűnik az út mentén.

Széles utak Sümeg óta

A megmászandó csúcsok. Ekkor még azt hittük, hogy a két csúcs közötti nyeregben megyünk fel és a jobb oldalin van a Tátika vár, de később kiderült, hogy a bal oldalit másszuk majd meg és azon van a vár

A széles útról egyszer csak befordultunk egy jóval vadregényesebb, növényekkel bőven benőtt útra. Persze ekkor még nem tudtuk, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami ránk vár 🙂

Indulunk lassan felfelé

A nagy menet előtt feltöltöttük a kulacsainkat a táskában lévő hideg vízből, amikor is a távolban felbukkant egy róka. De jó! Nem számítottunk rá, hogy látni fogunk ma állatot! Hamarosan az út leszűkül egyszemélyessé és megkezdjük az emelkedés a vár felé. Egymást váltják a nagy emelkedők, szűk, zárt bokrosok, ahol éppen hogy elférünk, a vadregényes tájon átvezető ösvények. Egyszerűen imádjuk a Keszthelyi-hegységet!

Ilyen keskeny ösvényeken haladtunk – Orsi elől küzd a bokrokkal és a rengeteg pókhálóval

Magasabban, kevesebb bokorral

Ismét sűrűsödő bokrok

Orsi eltűnik 🙂

Kis szurdokban is haladtunk felfelé

Nemsokára elérjük a vár alatti nyerget. A várhoz – csakúgy mint a Rezi várnál – kis kitérőt kell tennünk, naná, hogy mi megyünk. Ez még vagy 800 méter, szintben is rárakunk vagy 60 métert még, de megéri. Megérkeztünk egy újabb várhoz, a Tátika-várhoz.
A vár – hasonlóan Rezihez – egy romvár, na de a kilátás! Az valami hihetetlen!

A Tátika-vár

Kilátás Sümeg felé a fák között – hihetetlen, hogy onnan indultunk, a szállásunk a vár tövében van

Kilátás a Szent György-hegy felé

Zalaszántó (balra lent) és a Sztúpa (jobbra fent)

Rezi vára – előző túránk vára – a bal oldalon

Rezi vára közelebbi képen (középen, bocs, csak ennyit tudott a zoom)

A Balaton is látszott!

Miután kigyönyörködtük magunkat és megebédeltünk, indultuk tovább Zalaszántó felé. Visszatértünk a nyereghez, majd folytattuk tovább ereszkedésünket. Ez az oldal már messze nem volt annyira vadregényes és izgalmas egyébként, mint a másik!

Ereszkedés lefelé a Tátika-vártól

Egy rövid ideig érintünk egy országutat, majd egy hatalmas mezőre visz bennünket a jel. Szerencse, hogy nincs tűző nap, mert az most annyira nem lenne jó és szerencse hogy van GPS-ünk, mert elég hamar eltűnnek a kék jelzések…

Mintha megint a Cserhátban lennénk 🙂

Mező szélén

Hamarosan ismét feltűnik a kék jelzés, amint beértünk az erdőbe. Nemsokára elérünk egy parkolóhoz, ahol tábla jelzi, hogy még 1 km a Sztúpa. Kis hamisak, mert a GPS nálam másfelet mutat 🙂 Nekiindulunk hát a mai második hegynek, amely rögtön egy erős és tűző napos meredek résszel indul, de szerencsére nem sokkal később egyrészt beérünk az erdőbe, másrészt a meredek is enyhült. Ezen a szakaszon egyébként elég sok emberrel találkoztunk, lévén – mint kiderült – ez a hivatalos megközelítési útja a Sztúpának.

Kellemes és széles erdei út a Sztúpa felé

Nagyjából másfél km múlva elkezdenek sűrűsödni a történések: megpillantunk egy parkolót, benne autókkal, egyre több embert, aztán továbbmenve a fák között meglátjuk a túránk másik fénypontját, a Béke Sztúpát.

Közeledünk a Sztúpához

A hatalmas Sztúpa hátulról

Természetesen Leó is ott volt velünk a túrán

Megfáradt Peti a Sztúpa előtt

Kicsit megpihenünk a Sztúpánál, majd háromszor körbejárjuk a három különböző szinten, hogy feltöltődjünk. Ezzel a látogatással egyébként a Magyarországon lévő három nyilvános sztúpa mindegyikét láttuk már! A feltöltődés, majd egy mantra elmondása után indulunk tovább, le Zalaszántóra. Innen még nagyjából másfél km az út a buszmegállóig. Lefelé csodálatos kilátás nyílt az előző túrán meglátogatott Rezi várra.

A Rezi vár a távolban

Megérkezünk Zalaszántóra

A túra összesen 6:15 perc lett, ez elvileg negyed órával több, mint az itinerben lévő, de abban nincsen benne a Tátika-vár és a Sztúpa, szóval jók voltunk megint!
Mivel ilyen jók és gyorsak voltunk, hamarabb visszaértünk Sümegre, mint vártuk, így rövid pihenő után – mondván ha már úgyis benne van a boogie a lábunkban – elindultunk felfedezni a már annyit látott Sümegi várat. Hát, nem mondom, hogy könnyű volt felérni, megküzdöttünk rendesen a várba vezető kaptatóval 🙂

A vár bejárata – még ennyire emlékszem a korábbi sümegi látogatásomból

A vár maga egyébként nagyon tetszett, úgy látom a környék nem tud hibázni a várakban (a szigligeti is nagyon jó volt, na meg a romvárak…). A kilátás pedig ismételten pazar volt!

Kilátás a várból – ezen a hosszú egyenes úton érkeztünk meg tegnap

Kilátás a várból – erre járunk ma: középen a legmagasabb csúcs, na ott van a Tátika-vár

Kilátás a Balaton és a Szent György-hegy felé (előtérben Sümeg)

Természetesen Leó is ott volt velünk 🙂

Egy fantasztikus kilátás: Szent György-hegy (jobbra), balra a Csobánc (oda még megyünk), és elméletileg középen a Szigligeti vár hegye látszik

Miután kigyönyörködtük magunkat a várban és a kilátásban ismét a szállás felé vesszük az irányt, majd egy jó kiadós vacsora után hamar aludni térünk, hiszen elég mozgalmas egy nap volt ez a mai.
Az utolsó napra – miután már megnéztük a várat előző nap – már csak a Kisfaludy múzeum maradt, de ez egyikünkben sem hagyott túl mély benyomást, így aztán hazafelé vesszük az irányt. Úgy volt, hogy a Balaton partján vonatozunk végig, de végül ugyanazon az útvonalon megyünk haza, mint amelyen jöttünk: Ukk, majd Boba felé.
Összegzésül annyit tudok elmondani, nagyon jó kis túrás-városlátogatásos pihenést sikerült összehoznunk – egyébként is ez a kedvencünk. Az első túranap elég unalmas és felejthető lett – azt kell mondjam, hogy az eddigi Kemenesháti túrák közül ez lett a leggyengébb -, ellenben a második nap igazi csemege lett: vadregényes heggyel, csodálatos várral és a Sztúpával. A Sümegi vár is nagyon tetszett, jókat ettünk és jót pihentünk. Szeretnénk még nagyon-nagyon sok ilyen pihenést még!

1. nap

OKT 2. szakasz Sárvár – Sümeg

Ebből: Ötvösi út-Sümeg

Táv: 14,2 km
Szintemelkedés: 60 m fel, 55 le.
Érintett települések: 2 db (Kisvásárhely, Sümeg).
Pecsétek: 2 db.

2. nap

OKT 3. szakasz  Sümeg-Keszthely

Ebből: Sümeg-Zalaszántó

Táv: 21,5 km
Szintemelkedés: 425 m fel, 405le.
Érintett települések: 2 db (Sümeg, Zalaszántó).
Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 736 km (63%)
Pecsétek: 100

A szintemelkedés (1. nap)

 

Az útvonal (1. nap)

A szintemelkedés (1. nap)

Az útvonal (2. nap)

50 éve szállt le a Sas

Amióta tudom az eszemet, két dolog az, amelyet kezdetektől fogva imádok: egyik az Olimpia, másik pedig az űrrepülés. Az elsővel 8 évesen fertőződtem meg, a ’88-as szöuli olimpia alkalmával; a másodikat már nem tudom ilyen pontosan behatárolni. Talán benne van az, hogy mindig is imádtam a levegő meghódítását, minden nyáron kötelező program nagypapával volt a reptérre kimenni fel- és leszálló repülőket nézegetni egész nap és mellette van valami különös vonzódásom az űr felé is – folyamatosan napirenden van egy teleszkóp vásárlása, persze ehhez megfelelő helyszín is kellene, mert a belváros csúnyán fényszennyezett, így ebből a kettőből már össze is állt az űrrepülés szeretete. A mai napig ha van rá lehetőségem, mindig megnézem a fellövéseket és mindig valami különleges érzés fog el.
Sajnos a koromnál fogva nem lehettem jelen, amikor 1969. július 16-án, az emberiség legnagyobb vállalkozásában a valaha épített legszebb és legnagyobb járművön – egy Saturn V-ös rakétán – elindult az Apollo-11 a Hold felé, hogy három nappal később a Sas leszállhasson a Nyugalom Tengerén és – először a civilizációnk történelmében – ember más égitestre lépett. Nem lehettem ott, de azóta számtalan filmet, cikket, tanulmányt olvastam róla. Számomra ez az emberiség legnagyobb tette. Talán ezért is van Aldrin ikononikus képe a kisszobában a falon, egy hatalmas Lego Saturn rakéta a hálószobában az éjjeliszekrényen, a holdkomp pedig a nappali asztalán.
Két dolgot remélek: egyik, hogy egyszer majd eljutok az USÁ-ba, hogy megnézzem élőben is a rakétát (vagy a Kennedy Űrközpontban vagy a Johnson Űrközpontban), illetve hogy megérem, hogy a közeljövőben meghódítjuk a Marsot is.
De addig is álljunk meg este egy pillanatra és tekintsünk fel a Holdra, megemlékezvén az Apollo küldetések sok-sok résztvevőjéről, akik mind hozzájárultak eme mai napig egyedülálló vállalkozás sikeréhez!

Túra a Spartacus-ösvényen

Egyik régi adósságunkat törlesztettük a múlt hétvégén, amikor bejártuk a Pilis egyik ikonikus túráját, a Spartacus ösvényt. Sokat hallottunk és olvastunk róla, kíváncsivá tett bennünket, hogy ha ilyen kacifántos a története (röviden: nagyon sokáig illegális ösvény volt, a vadásztársaság nem engedte, hogy túraútvonalat csináljanak belőle, aztán 2015-ben végül átadták a közönségnek), akkor milyen lehet az útvonal.
Így aztán – mintegy visszatérő túraként a kék hosszabb meneteihez – egy napos pénteki napon célba vettük Pilisszentlászlót. A faluban voltunk már egyébként, kétszer is, egyszer itt fejeztük be, egyszer meg innen indultuk a kéken. Most is innen indultunk, hasonlóan anno a kéktúrához, Visegrádra, azonban jóval másabb útvonalon.
Miután elhagytuk a legutolsó házat is a zöld jelzést követve, arra számítottunk, hogy pár lépés után már valami kalandos csodavilágba csöppenünk. Ehelyett széles, köves úton bandukoltunk a tűző napon. Többször is ellenőriztem, hogy jó irányba megyünk-e, nem felejtettünk-e el valahol letérni, mert ez minden volt, csak nem egy olyan ösvény, amelyről a történetek szóltak. Aztán közel 2 km után végre beértünk a rendes erdőbe, de még mindig nem volt olyan vadregényes, mint mire számítottunk. Sebaj, legalább túrázunk egyet, nyugtattuk magunkat. Aztán újabb fél km után – összesen 2,5-öt jöttünk Pilisszentlászló központjától – végre elértünk az ösvény kezdetét, amelyre tábla hívta fel a figyelmünket. Mondjuk örültünk volna, ha korábban legalább annyit kitesznek, hogy Spartacus-ösvény arra. Sebaj, a lényeg, hogy itt vagyunk. Elolvasva a táblát rögtön megindult az adrenalin termelés…

Tábla az ösvény kezdetén

Na induljunk. Azt tudtuk, hogy nagy szintek nem lesznek, illetve hogy ez igazából egy egyszemélyes ösvény lesz szinte végig. Ahogy elindultunk, az egyszemélyes ösvényt már megkaptuk és nagyon hamar megváltozott a táj: a korábbi szelíd erdő vadregényes arcát mutatta: magas fák, sziklák, hegyoldalba taposott út. És még csak most indultunk neki 🙂

Vadregényes ösvény

A hegyoldalba vájva

Ekkor még nem tudtuk, hogy ez még csak a bemelegítő rész 🙂 Hamarosan elértük az első kilátópontot, ahonnan a Börzsöny déli részére láthattunk rá.

Kilátás a Börzsöny felé

Ezen kilátás után aztán “eldurvultak” a dolgok, az út még vadregényesebb lett. Hatalmas vízmosásokon keltünk át, hatalmas szurdok peremén haladtunk tovább. Csak ámultunk, milyen csodálatos az ösvény.

Átkelés egy vízmosáson, szerencsére most száraz volt

Orsi a túloldalon – köztünk meg egy mélyülő völgy

Kőszikla vigyázza az utat – nem adja vissza annyira, de balra egy mély szurdok van

Aztán ennyi élmény  után elértünk túránk vitathatatlanul legszebb pontjához, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik előre a Börzsönyre és a Dunakanyarra.

Balra a Pilis, szemben a Börzsöny képviseletében a Szent-Mihály hegy, köztük egy kicsit látszik a Duna, jobbra az a kis vonal az ösvény

Azért a Pilisre is szép volt a kilátás na

Az út továbbra is megőrizte vadregényes jellegét -szerencsére.

A Duna

Ilyen vadregényes helyen megy az ösvény

A vad rész, egészen a Jenő kunyhóig tartott, nagyjából 3,5 km volt, de az tömören – legalábbis azt hittük, mivel az út kiszélesedett.

Út a Jenő kunyhó környékén

Szerencsére nem sokkal később ismét összeszűkült az út, és bár a korábbi vadságot már nem érte el, de ez a része is eltér azért a szokásos turistaútvonalaktól. Így érkeztünk meg az ösvény hivatalos végéhez, a Telgárthy-rétre.
Mielőtt visszaindultunk volna, látogatásunkat tettük az Ördögmalom étteremben, ahol egy finom ebéddel megünnepeltük a túrát, na meg Orsi közelgő születésnapját.
Visszafelé már nem az ösvényen mentünk, hanem úgy döntöttünk: legyen körtúra és a piros jelzésen, az Apát-kúti völgyben megyünk vissza Pilisszentlászlóra.
Azt gondoltuk, hogy ez valami unalmas kis túra lesz, pont jó arra, hogy visszatérjünk a kiindulópontra, de ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna: jóllehet a térkép jelezte, hogy végig egy szurdokban megy az út, de ha a Spartacus-ösvényre azt mondtam, hogy vadregényes, akkor ez vadregényes a négyzeten! Szóval az egy dolog, hogy két oldalt meredek fal vesz körbe, de folyamatosan kerülgettük egymást az Apát-kúti patakkal. Ha jól számoltuk, akkor 12-szer (!) keltünk át a patakon és ebből csak egy volt hidas. Imádjuk Orsival a szurdokvölgyeket, eddig a Dera-szurdok volt a kedvencünk, de komolyan mondom: ez bőven lepipálta azt. Sőt: megkockáztatom, hogy jobban élveztük, mint magát az ösvényt! Ja és a Bakony völgyei, mint pl a Gaja-szurdok, Burok-völgy elbújhatnak e mellett!

Nem gondoltuk, hogy ilyen kalandos utunk lesz visszafelé

Patakátkelés – szerencsére alacsony vízállásnál

Ilyen egy igazi szurdokvölgy

Persze az élményen sokat dobott, hogy jó idő volt és alacsony volt a patak szintje. Kiadós esőzés után elég nehéz lehet az előrehaladás.
A patak völgye majdnem egészen a faluig elkísért. Elhaladtunk egy zen buddhista elvonulóhely mellett és már bent is voltunk Pilisszentlászlón. A szint felfelé vagy 150 méter volt, de meg sem éreztük a folyamatos laza emelkedés közben.
A vége egy kb. 16 km-es, fantasztikus túra lett. Azt kell mondjam, az elmúlt időszak egyik legjobb túráját tettük meg. Nem is értem, miért vártunk vele ennyit, ha tudjuk, hogy ilyen csodában lesz részünk, jóval előbb megcsináljuk. Nagyon feltöltő, szép túra, fizikálisan egyáltalán nem megterhelő. Egész hazaúton azon beszélgettünk, hogy vajon kihagytuk azokat a részeket, amelyeket a tábla említett vagy már ennyire edzettek vagyunk? Egy-két nem szokványos rész volt, de semmi olyan komoly, amelyet gondoltunk volna a tábla alapján. Normál erőnléttel simán teljesíthető a túra mindkét irányba, egyedül a tériszonyosoknak és szédülősüknek nem ajánlott, sokszor megy meredek hegyoldalon az ösvény és az veszélyes lehet rájuk nézve. Úgyhogy ajánlom mindenkinek ezt a remek túrát!

Az útvonal

Afrika az Arénában – Toto@Budapest Sportaréna 2019

Furcsa a viszonyom a Toto-val. Ismerem elég sok számát, jóllehet egyetlen albumukat sem hallgattam végig – még a legjobbnak kikiáltott Toto IV.-et sem-, csak mindig koncerteket és válogatásokat. Többször voltak már Magyaroszágon, de még egy koncertjükre sem mentem ki. Az is igaz mondjuk, hogy az Africa nekem már akkor nagy kedvencem volt, amikor az internet még a betárcsázós modemek korában járt.
Hogy ennek ellenére miért mentem ki mégis az Arénába egy Toto koncertre? Nos a válasz egy ember: Steve Lukather. Felé az elmúlt időszakban fordultam, amikor előtérbe kerültek a gitárhősös koncertek 🙂 Egyébként – csak hogy ő is mennyire gitárhős – 2012-ben részt vett a G3 turnén Satriani és Vai mellett harmadikként. Pont ugyanazon a turnén, amikor én is láttam őket az Arénában, csak Lukather – sajnos Ausztráliában és Amerikában játszott velük, ide pedig a Deep Purle-s Steve Morse jött…Ezt a hiányt próbáltam megélni és bepótolni aznap este az Arénában és el kell mondanom, sikerült…
Este 8 előtt nem sokkal értem oda az Arénához, ahol is sikerült gyanúsan gyorsan is bejutni. Korábban azért volt egy minimális szintű biztonsági ellenőrzés, de most semmi, csak a jegyemet ellenőrizték le. Mindez nem volt azért túl megnyugtató, gyakorlatilag bármit behozhattam volna a kistáskámban, még a vizet is felesleges volt kidobnom. Így sikerült pont az előzenekar kezdésére leérnem a küzdőtérre, amely a ZFG nevű zenekar volt, amelyet Steve úgy konferált fel, mint a rock ‘n’ roll jövője. Hát, ha ilyen az, akkor elég ijesztő. Elég egy semmitmondó zenét játszottak, az énekes egy fiatal Myles Kennedy – mind kinézetre, mind hangra, aztán persze kiderült, hogy azért ők játszanak előttük, mert Lukather fia gitározik, a basszuson pedig a nemrég elhunyt Toto basszeros, Mike Porcaro fia játszik. Erre mondják, hogy így könnyű…ennek ellenére engem nem nagyon nyűgöztek le, persze lehet, hogy csak a Toto tette magasra a lécet 🙂 Fél óra után szerencsére befejezték, kezdődhetett a színpad átalakítása. Már mindenki tűkön ülve várta a zenekart, ők viszont kivártak és pontban 9 órakor kezdtek neki a műsoruknak a Devil’s Tower című számmal.
Szomorúan konstatáltam, hogy hiányzik a színpadról David Paich, aki a Toto egyik alapító és oszlopos billentyűs tagja – a hírek szerint egészségügyi gondjai vannak, helyette a Dominique ‘Xavier’ Talpin ugrott be a turnéra, illetve nekem személy szerint nagyon hiányzott a szintén alapító tag Bobby Kimball, akit az együttes 2010-es újjáalakulása óta Joseph Williams helyettesít (ő korábban, a 80-as évek végén három évig énekelt már velük). Nekem Kimball hangja és karizmatikája  sokkal szimpatikusabb, de ez van sajnos. Ennek megfelelően már elég erősen kezdett bennem formálódni, hogy ez – legalábbis számomra – nem Toto, hanem Steve Lukather és a Toto nevű együttes koncertje lesz…
Nem bízták nagyon a véletlenre a számválasztást, másodiknak rögtön az egyik nagy slágerük, a Hold the Line szólalt meg. Ez az egy szám jobban lázba hozta és megmozgatta az Arénát, mit az előzenekar 🙂 Hangzásra egyébként – számomra – baromi jól szólt, látszott, hogy vérprofik a zenészek, nagyon szépen játszottak.  Lukather pedig már ennél a számnál megmutatta, hogy ő sokkal több, mint egy átlagos rockgitáros…
Ezt az Lover’s In the Night szám követte a legendás Toto IV-ről, majd a legutolsó válogatásalbumokon megjelent Alone következett, ezzel is jelezvén, hogy ez a buli egy retrospektív koncert lesz a Toto teljes életművéből.
Az ez után jövő dalt Tom Pettynek ajánlotta, ez volt a I Will Remember. Nem is tudtam könnyek nélkül végighallgatni, olyan gyönyörű ez a szám, az egyik kedvencem. És Lukather pedig gyönyörűen énekelt, szerintem szebben énekelt egész este, mint Joseph Williams.
Ezt a Kingdom of Desire albumról a Jake to the Bone követte, amely egy remek ének nélküli szám, rengeteg lehetőséget adva a különböző gitár- és szintetizátor szólókra, amelyet meg is ragadtak és egy jó kis jammelést hoztak össze. Majd szinte felrobbantották az Arénát, amikor belekezdtek a Rosanna számukba, az egyik legnagyobb számukba (amelyért egyébként Gramny-t kaptak 1982-ben és második volt a slágerlistákon). Ha másért nem, már csak ezért a számért azért mindenképpen megérte eljönni a koncertre!
Ezt követte egy kis akusztikus betét, amely során Lukather akusztikus gitárra váltott, behúzódtak hárman középre és sztorizgatások közepette játszottak dalokat, pontosabban inkább dalrészleteket. Első volt a Georgy Porgy, majd a Human Nature. Természetesen itt kapott helyet az egyik legérzelmesebb számuk a I’ll Be Over You is, gyönyörűen szólt. A következő dal a No One igazából csak átvezetés volt a Stop Loving You számhoz, amely szintén egyik nagy slágerük. Kicsit sajnáltam, hogy ez viszont ide került, oké, jól hangzott akusztikus gitáron is, de azért az eredeti nekem jobban bejön. A szám vége egy hatalmas zongoraszólóba ment át, a fiatal Dominique ‘Xavier’ Talpin megmutatta, hogy nem véletlenül turnézik ő velük és nem véletlenül dolgozott pl. Prince-cel korábban…
A hosszú szóló végeztével visszavették a villanygitárokat és a Girl Goodbye számmal pörgették fel ismét a hangulatot. Ezt a Lion című szám követte, egy pillanatra sem lankasztva a remek hangulatot. A koncert már majd’ másfél órája ment, de nem úgy tűnt, hogy abba szeretnék még hagyni.
Egy kis kitekintés a filmek világába: jött a Dűne film témája, amelyet szintén a Toto jegyez. Mivel nem láttam a filmet, így nem mondott akkor nekem túl sokat, ráadásul korábban nem is nagyon játszották ezt a számot. Ezt Lukather egy újabb emlékezése követte, egy eredetileg Beatles dal, de amit mindenki a már szintén elhunyt George Harrisonnal azonosít: While My Guitar Gently Weeps. Az egyik leggyönyörűbb dal volt azon az este, szintén nehéz volt nem megkönnyezni. Na meg Lukather játéka, az valami elképesztő volt.
A szomorkodás és a komolykodás után jött ismét egy dal a Toto IV.-ről: Make Believe. Ismét egy remek dal, nem véletlen, hogy az az album az életművük legjobbja. Majd Lukather megkérdezte, hogy “akarjátok-e hallani AZT a dalt” – utalva az Africa körül az elmúlt időben kialakult hype-ra, a tömeg sikított és belekezdtek a szerintem az este legjobban várt dalába: “I heard the drums echoing tonight…”, igen az Africába. Sajnos a dalból nagyon hiányzott nekem Paich, ő énekli ugyanis, Williams nem tudta olyan jól és tisztán kiénekelni, de szerintem közel két óra Toto után ezt már elnéztük nekik. Az Aréna pedig tombolt – velem együtt 🙂 A számba belefért egy dobszóló és az is, hogy a ZFG tagjai is megjelentek a színpadon együtt énekelni mindenkivel. Így sikerült egy majd’ negyedórás Africa-t összehozni. A katarzis sok embernek eljött ezzel a számmal, de én még vártam egyre, amelyet én személy szerint legalább annyira vártam  – ha nem jobban -, mint az Africa-t. A színpad elsötétült, de tudtam, hogy így nem lehet vége ennek a koncertnek, még kell egy szám. A közönség ütemesen tapsol, aminek meg is lett az eredménye: visszajöttek, majd belekezdtek az utolsó számba. És nekem az első taktusok után jött el a katarzis: jött az én legnagyobb kedvencem, a klasszikus zárószámuk, a Home of the Brave. Igaz, innen is hiányzott nekem Paich éneke, de már nem számított, ment a tombolás és a teli torokkal éneklés. És Lukather végleg bebizonyította, hogy lehet cserélni énekest, billentyűst, basszerost (szegény Mike Porcaro nemrég halt meg), dobost (a zseniális Jeff Porcaro-t pl.), de ő olyan, mint például Tommy Iommi a Black Sabbathban. Énekelhet ott Dio vagy a denevéres Ozzy, ha ő nincs, a zenekar sincs többet. Énekelt, gitározott, szólózott, mindent csinált. És komolyan mondom, szerintem egymaga lejátszotta az összes tagot a színpadról. És ahogy véget ér a szám, megkapom mindazt, amire vágytam: egy csodálatos estét a Lukatherrel. Miatta volt számomra értelme kijönni a koncertre, sajnáltam volna, ha nem láthatom.
Összességében azt mondhatom, nagyon jó kis koncert volt, felölelte a komplett életpályáját a Toto-nak, már amennyire 40 évet és 14 albumot fel lehet 2 óra alatt, de egy remekbe szabott, jól szóló, vérprofi szép kis koncertet raktak össze. Ennek ellenére nem biztos, hogy még egyszer kimegyek rájuk, bár ha Kimball és Paich visszatér, akkor szerintem esélyes. Lukathert pedig eddig is nagyra tartottam, de számomra most már tényleg ő is a gitárhősök közé tartozik. Ha ő jön erre bármikor, tuti, hogy én azon ott leszek!

Setlist

1. Devil’s Tower

2. Hold the Line 

3. Lovers in the Night

4. Alone

5. I Will Remember

6. English Eyes

7. Jake to the Bone

8. Rosanna

Acoustic

9. Georgy Porgy

10. Human Nature (Michael Jackson cover)

11. I’ll Be Over You

12. No Love

13. Stop Loving You

14. Piano Solo

15. Girl Goodbye

16. Lion

17. Dune (Desert Theme)

18. While My Guitar Gently Weeps (The Beatles cover)

19. Make Believe

20. Africa

Encore:
Home of the Brave

 

Steve Lukather

Steve Lukather, Joseph Williams és Steve Porcaro

Meghajlás a koncert végén

Kéktúra: 1. szakasz – egy nem túl izgalmas túra az Alpok lábánál

Közel egy hónap kihagyás után ismét túrázni indultunk. Több elképzelésünk is volt, de mind valami ok miatt meghiúsult, vagy szállás nem volt, vagy nem tudtunk jól lejutni, így visszatértünk a Kemeneshátra, pontosabban az Alpok lábához egy kis túrára. A Kőszeg-Tömörd szakaszt terveztük megtenni, amelyet egyszer már majdnem megcsináltunk és most is majdnem elmaradt, mert pénteken elég cefetül éreztem magam. Csütörtökön még elmentem egyet futni, pénteken meg már kóválygósan keltem fel. Lázam nem volt, orrom nem folyt, de borzasztóan hasogatott a fejem és pocsékul nyomott voltam. Na most mi legyen? Este korán lefeküdtem, mondván hogy kialszom. Szerencsére reggelre valóban jobban lettem, így végül megkaptam a zöld jelzést a túrára. Mondjuk az is igaz, hogy ha Kőszegről nem jobbra, hanem balra, felfelé Írott-kő felé indultunk volna, akkor valószínűleg nem vállaltam volna be, de így…17 km sík, menni fog…remélem 🙂
Így reggel 8 után nem sokkal már Kelenföldön vártuk a vonatot, hogy lejussunk Szombathelyre. Ott átszálltunk egy újabb vonatra, így fél 12-re meg is érkeztünk a gyönyörű napsütéses Kőszegre.

Megérkeztünk Kőszegre

Tábla a vasútállomáson

A vasútállomáson tartott technikai szünet után elindulunk Kőszeg belvárosa felé. Helyes kis város Kőszeg, a főtere pedig egyenesen csodás. A várat most kihagytuk, azt akkorra tartogatjuk, amikor majd az Írott-kői csúcstúra lesz.

Kőszeg, Fő tér

Természetesen Leó is ott volt velünk

Pecsételünk, majd indulunk ki a városból Tömörd felé. Kb. 16 km vár ránk addig, ezzel egyébként a harmadik leghosszabb OKT szakasz. A város határában – régi ismerősként – köszöntjük a Gyöngyös-patakot, amellyel már találkoztunk Sárvárnál, ott ömlik a Rábába. Ekkor még nem sejtettük, hogy este majd Szombathelyen is összefutunk 🙂

A Gyöngyös-patak, amely végigkíséri az OKT 1. szakaszát

Nemsokára tehát magunk mögött hagyjuk Kőszeg házait és elindulunk Tömörd felé a “nagy” emelkedőn, amely kemény 65 méter lesz összesen.

Elhagyjuk Kőszeget

Letérve az aszfaltútról erősen gondolkozunk, hogy az elmúlt napok esőzései után felvegyük-e a kamáslit a bakancsunkra – csak az esetleges sár miatt jöttünk ilyen dög melegben bakancsban -, de egyelőre sóderes erdészeti úton megyünk, így kivárunk vele. Az időjárás egyébként az elmúlt időszak hidegjeihez és esőihez képest több mint barátságos: süt a Nap, igaz, felhők azért vannak az égen, de nem zavaróak, és jó meleg van, 26 fokot mutat az órám. Le is kerülnek a pulcsik, marad a póló – és csak reméljük, hogy nem fogunk szénné égni, mivel a naptej megint otthon maradt. Élvezem a meleget, jóllehet ma egész délelőtt elég fura és változó volt a hőérzetem. Szerencsére az erőnlét rendben van, voltam ugyan már jobban is, de nem lesz gond a távval.
Az emelkedőn majdnem teljesen felérve visszanézünk Kőszeg felé, csodálatos panoráma tárul elénk az Alpokalja vonulataival.

Az Alpokalja, a lábánál Kőszeggel.

Folytatjuk utunkat tovább emelkedve, immár fák között, majd mielőtt elfordulnánk délkelet felé, még egyszer lehetőségünk van visszatekinteni az Alpokaljára és elmerengeni azon, mennyi erőt kell majd gyűjtenünk az Írott-kő megmászásához 🙂

Kellemes árnyas út

Távoli visszatekintés Kőszegre és az Alpokaljára

Ezek után teljesen belevetjük magunkat az erdőbe. Gyönyörű hatalmas fenyőfák között haladunk tovább. Megtekintünk egy, az úttól nem messze álló, XVII. századi határkövet, majd egyszer csak felbukkan egy tábla, hogy “Államhatár”. Olyan szoci feelingje van a táblának, nem is értjük, hogy került ez ide, úgy véljük, hogy valaki csak poénból tette ide ki. Itthon derült aztán ki, alaposan megnézve a térképet, hogy az tényleg az államhatárt jelentette…Mondjuk a korabeli határkő miatt gyanús lehetett volna…Nem gondoltam, hogy a kék ennyire közel megy a határhoz. 🙂

Fenyők között

Nem vicc, tényleg valódi államhatár mellett mentünk el

Bár csábít Ausztria, az államhatár táblánál végül jobbra fordulunk és nemsokára elérünk a kék egyik leghosszabb egyeneséhez, majd’ 5 km nyílegyenes út vár ránk – nem mintha eddig nagyon kanyarogtunk volna. Mindezt fenyves és tölgyesek között, kavicsos erdészeti úton. A kamásli még mindig nem kell.

Indulunk a hosszú egyenesre…

A végtelenbe és tovább…

Mondhatnám, hogy izgalmas volt, de nem. Orsival jót beszélgettünk, de a táj és az út a vége felé már végtelenül unalmas lett. Valaki írta is az okt fórumban, de nem hittünk neki, mert az eddigi kemenesháti túrák azért elég jó voltak, de ez elég uncsi lett. A hosszú egyenes után fordulás, majd újabb hosszú egyenes.
Az utolsó három km lett aztán kicsit izgalmasabb. A kavicsos út előbb átváltott földútba – sár csak mutatóban volt, a kamásli maradt a táskában -, majd letérünk be az erdőbe! Nocsak, a végére maradnak az izgis részek?

Sűrűsödik az erdő

Letérés a Gradics-forráshoz

A forrás mellett az Ablánci-patak nyomait is fel lehetett fedezni, amellyel egyszer már szintén találkoztunk a Tömörd-Szeleste szakaszon.
Ilyen izgalmas vég után érkezünk meg végül Tömördre.

Megérkezünk Tömördre

Elmegyünk a nagyon hangulatos buszfordulóig, még van fél óránk a kinézett buszig – megint jól hoztuk a szintidőt -, kellemesen elpihenünk a padokon.

A hangulatos tömördi autóbusz-forduló

Nemsokára jön a busz, hogy bevigyen bennünket Szombathelyre. A buszról leszállva most nem a vonat felé indulunk, úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot Szombathelyen töltjük, megismervén a várost.
A szállás elfoglalása után vacsorázni indulunk, a Sörpatika nevű helyen nagyon finom – és nagy – pizzát fogyasztunk, pótolván az elégetett kalóriákat, finom belga sörökkel leöblítve. Vacsora után – nem gyalogolván ma még eleget – a belváros felfedezésére indulunk. Szép nagyon Szombathely is. Meglepetésünkre ismét belefutunk a Gyöngyös patakba. Kicsi ez a Kemeneshát 🙂
Másnap vacillálunk az arborétum és a Vasi Skanzen között, végül az utóbbi mellett döntünk. Így reggeli után elindulunk oda – természetesen gyalog 🙂 Én személy szerint annyira nem vagyok oda a skanzenekért – pedig még láttam az eredetit is Stockholmban -, de egész jó volt azért. Körbejárjuk a csónakázótavat a kellemes napsütésben, majd a belvároson keresztül kisétálunk a vasútállomásra. A tegnapi 17 km után sikerült ma is 9 km-t sétálnunk, csak most nem az erdőben, hanem Szombathelyen.
Kellemes két napot töltöttünk végül Szombathelyen és környékén. A Kőszeg-Tömörd túra biztosan nem lesz a kedvencem, elég unalmas lett a vonalvezetése, egyedül a végső két-három km tetszett úgy igazán. Sebaj, van ilyen. De ez a rész is megvan, majd’ másfél százalékkal ismét előrébb vagyunk, sőt, megvan a 700. km is! Az ezért nem rossz!
Még egyszer fogunk errefelé járni, csak akkor a Kőszegtől balra lévő részt fogjuk meghódítani, igen, az Alpokalját. Én már nagyon várom azt a túrát, az biztosan sokkal szebb lesz, mint ez a rész – persze egyúttal sokkal kihívásosabb is – a maga 800 méteres szintemelkedésével. Remélem az sem várat már magára sokáig!

OKT 1. szakasz Írott-kő – Sárvár

Táv: 17 km (hivatalos 15,7 km)
Szintemelkedés: 145 m fel, 200 le.
Érintett települések: 2 db (Kőszeg, Tömörd).
Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 701 km (60%)
Pecsétek: 98

A szintemelkedés

Az útvonal