Az este, amelyre nincsenek szavak – Tommy Emmanuel@Barba Negra, 2019

Aki ismer vagy rendszeresen olvassa a blogomat, az tudhatja rólam, hogy imádom a gitárhősöket. Azonban van egy valaki, aki eleddig méltatlanul a háttérbe szorult, jóllehet nem egyszer volt már itt Magyarországon: Tommy Emmanuelről van szó, az egyik legzseniálisabb fingerpick technikájú akusztikus gitárosról. Most azonban volt szerencsém élőben látni és verhetem a fejem, hogy eddig miért hagytam ki…
Persze előtte tartozom egy vallomással: megvan tőle jó néhány album, közte koncert is, de egyet sem bírtam végighallgatni, mert valahogy olyan unalmasnak tűnt egy idő után. Ő ugyanis nem csinál semmi mást, mint egymaga felmegy a színpadra és játszik…ami éppen jön, ami éppen akkor illik a hangulatához – nála soha sincsen setlist…és ez az egymagában gitár egy idő után – legalábbis nekem, a hangszóró előtt – unalmas tud lenni. Amikor kiderült, hogy ismét jön Magyarországra, elsők között vettem meg rá a jegyet mindezek ellenére, mert annyi dalt néztem meg tőle, hogy tényleg kíváncsi voltam rá, vajon milyen lehet élőben? Azért nem mondom, hogy nem voltak bennem fenntartások, ráadásul egy rossz hétvége vasárnap estéjére esett a koncert. De ha már megvan a jegy, elmegyek….
19 óra után nem sokkal értem oda a Barba Negra-ba, 19:30-ra volt kiírva a koncert. Gondoltam, itt nem lesz előzenekar, hát tévedtem…Pontban fél 8-kor Ripoff Raskolnikov lépett a színpadra a „tudom, hogy nem engem vártak, gyors leszek”mondattal, majd lenyomott öt számot. Én nem ismertem őt, de nagyon pozitív csalódás volt, mintha egy európai Neil Young-ot láthattunk volna. Játszott egy tisztességes fél órát, ami pont arra volt jó nekem, hogy feledtesse a hétvége minden nyűgét és gondját, és megérkezzek a koncertre lelkileg is.
Kellett is, mert nem sokkal nyolc után színpadra lépett Tommy Emmanuel és nekem a koncert végéig tátva volt a szám. Egyik ámulatból a másikba estem, olyan magával ragadó volt a játéka, a gitárszólamok és a személyisége. Itt értettem meg, hogy miért tűnt olyan unalmasnak és sterilnek a zenéje a hangszóróból: gyönyörű dalokat írt és játszott, de valahogy – legalábbis nekem – nem jött át az a személyisége és varázsa, amit ott akkor megkaptam. És akkor értettem meg azt is, hogy miért szeretem viszont a youtube-on nézni…mert úgy tűnik, őt nem elég csak hallani, hanem látni is kell a teljes képhez.
Szóval életem egyik legjobb két óráját töltöttem a Barba Negrában Tommy Emmanuel-t nézve és hallgatva. Azt hiszem egy újabb gitárhős született az én szememben aznap este, és biztos vagyok benne, hogy ezek után már egy koncertjét sem fogom kihagyni, ha legközelebb erre jön! Köszönöm szépen ezt a csodálatos estét Mr. Emmanuel!

A képek forrása: Tommy Emmanuel facebook oldala

Kéktúra: 6. szakasz – búcsú a Balaton-felvidéktől

Közel egy hónapja volt az utolsó túránk, hiába volt szép idő, sajnos nem tudtunk menni. Ennek egyik oka az volt, hogy Orsival felváltva betegeskedtünk valami megfázásszerű betegséggel, illetve október közepe óta egy gyönyörű brit rövid szőrű cica boldog gazdái vagyunk, akit kiskorára tekintettel nem szerettünk volna egyedül hagyni (róla lesz majd külön bejegyzés). Az október végi(!) utolsó gyönyörű hétvégét viszont szerettük volna kihasználni, miután felépültünk a betegségből és a cica is megszokta az új helyét. A választásunk a 6. szakasz befejező részére esett, ilyen gyönyörű időben szerettünk volna elbúcsúzni a nagyon megkedvelt Balaton-felvidéktől. Így jött a tervezgetés, hogy hogyan is jutunk le Balatonhenyére, ahol a múltkori túránkat abbahagytuk. Szerencsére utolsó pillanatban sikerült egy Révfülöpre tartó oszkár telekocsit találnunk, így a ködös szombat reggelen elindultunk lefelé – egy darabig most utoljára – a Balaton felé. Fél 12-re már napsütésben érkeztünk meg a vasútállomásra, ahová rövid várakozás után befutott a buszunk, amelyen mi voltunk az egyetlen utasok…
Nem sokkal fél 1 előtt érkeztünk meg végül Balatonhenyére, a múltkori szuper kétnapos túránk végpontjára. Leszállás után befújtuk magunkat kullancsriasztóval, nekivetkőztünk és indultunk Nagyvázsony felé. 15 km várt ránk, egy nagyobb, de nem vészes emelkedővel. Az itiner 4 órás szintidőt írt, mi elhatároztuk, hogy ha van mód, akkor kicsit meghúzzuk, 17 óráig van nyitva a vár Nagyvázsonyban és azt szeretnénk megnézni.

Balatonhenye – indulás Nagyvázsony felé

Az út rögtön emelkedővel indul, a térkép szerint meredekkel, de mi csak egy laza emelkedőt találtunk. Kicsit nehezen rázódunk vissza az elmúlt hetek gyengesége után a túrába, de mire bemelegednénk – legnagyobb megdöbbenésünkre – már meg is tettük az emelkedő első részét. Egy kis fennsíkra érünk, hasonló mint a múltkori tanúhegy tetején (a Fekete-hegyen), vagy mint nyáron a Rax fennsíkon, csak kövek nélkül – mindenesetre piszok jól nézett ki.

Kis fennsík Balatonhenye felett

A hangulatos kis fennsíkról hamarosan nekifordulunk az emelkedő második részének, de előtte találtunk egy kilátópontot, ahonnan még egyszer utoljára rá tudtunk nézni a Balatonra és a Káli-medencére – ezzel búcsúzunk is tőlük, de nem örökre!

Távlati kép a Káli-medencéről

Távolban a Balaton – még egyszer utoljára

És feltűnt még a Badacsony sziluettje is

Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásba, indultunk tovább Nagyvázsony felé, bevetettük magunkat a csodálatos őszi színekben pompázó erdőbe.

Csodálatos őszi erdő

…és bokáig érő levelek

Bokáig gázolunk a színes levelekben, élezzük a késő őszi csodálatos időt, hiszen a fene gondolta volna, hogy október végén egy szál pólóban fogunk túrázni…Az emelkedő folyamatos, de egyáltalán nem megerőltető, az erőnk visszatért szépen lassan, biztosan haladunk a 4 km/h-s tempó felett. Hamarosan elérjük a mai táv csúcsát, szépen lassan ereszkedünk lefelé a csicsói erdő felé. Kisvártatva az erdei út egy murvás erdészeti útra visz, biztosan ez megy majd az erdészház felé, ahol a mai egyetlen útközbeni pecsételés lesz.

Murvás út a Csicsói erdészház felé

És igen, hamarosan előbukkan a fák közül a Csicsói erdészház és az erdei iskola. Pecsételünk a vele szemben lévő esőbeállónál – és eltűnődünk, hogy milyen jó lenne, ha minden pecsételőhelynél lenne egy esőbeálló, vagy legalább néhány pad, mint itt…Negyed órával előbb érkeztünk, mint itiner szerint kellene…hát ahhoz képest, hogy nem érezzük magunkat túl jó erőnlétben, jól megyünk 🙂 Meglesz így az a vár 🙂

A Csicsói erdészháznál lévő pihenő

Az erdészház után folytatódik a murvás út, ráadásul van benne egy nagyjából másfél km hosszú nyílegyenes szakasz is.

Az erdészház után is marad a murvás út

A hosszú egyenest egy országút töri meg, az azon való átkelés után visszatérünk az erdőbe, ráadásul egy vadabba…érezni, hogy közel már a Bakony…

Vissza az erdőbe és a bokáig érő levelekbe

A Bakony érzést erősíti amikor megjelenik mellettünk egy mély árok – teljesen déja vu érzésünk van-, Orsival egyszerre mondjuk ki a Tűzköves árok nevét…levelek, kopasz erdő, ősz – egy évvel ezelőtt a Kelet-Bakonyban láttunk ehhez nagyon hasonlót – jó, az egy kicsit vadregényesebb volt, de az érzés ugyanaz.

Vadregényes táj – mintha a Tűzköves ároknál lennénk ismét

Elhaladunk a Tálodi kolostorrom mellett – amely csak egy darab fal, majd hirtelen kiérünk az erdőből egy szép nagy rétre.

Valami készül…

Ahogy haladunk előre, egyre inkább az az érzésem, hogy valami vár ránk a fasor végén…közeledünk már Nagyvázsonyhoz, hamarosan látnunk kellene a Kab-hegyet…aztán egyszer csak véget ér a mező és a fasor és ott van a távolban a Kab-hegy a két ikonikus toronnyal. Milyen picinek és közelinek látszik, pedig több mint 10 km innen és 400 méter felfelé…

Felbukkant a Kab-hegy, az ott már a Bakony

De most nem arra megyünk, így elfordulunk Nagyvázsony felé. Még nagyjából 3 km van a végéig, a jó időnek és a város közelségének köszönhetően megszaporodnak az emberek az erdőben. A város előtt egy rövid, de komoly emelkedőt kell leküzdenünk, a jutalmunk az ott lévő pálos kolostor rom, ahol Kinizsi Pál sírja is található.

Előbukkan a pálos kolostor romja

Ami megmaradt a kolostorból

Kinizsi Pál sírja

A kolostorrom megtekintése után indulunk tovább, innen már nincsen messze Nagyvázsony, pillanatokon belül beérünk a házak közé, majd nemsokára felbukkan a vár is, mai túránk végpontja.

Megérkeztünk Nagyvázsonyba

És kisvártatva előbukkant a vár is…

Pár perccel múlt négy óra, bőven az itineres időn belül vagyunk – pecsételéssel és kolostorrommal együtt is, ami igencsak örvendetes, hiszen így meg tudjuk nézni a várat. A pénztárban azonban közli a mogorva hölgy, hogy a vár fél 5-kor bezár, így is meg akarjuk-e nézni? Kicsit furcsálljuk, hiszen a honlapon 17 óra van írva, az idő gyönyörű, a környék és a vár ennek következtében tele van látogatókkal. Biztos unja már, vagy nem tudom, fura és érthetetlen, ennek ellenére azért bemegyünk.
Hát a vár annyira nem nyűgözött le, alig van felirat és információ a várról, egy csomó vitrin üres – állítólag most lesz majd egy nagy felújítás, de akkor is. A kilátás szép a tetejéről, de ennél egy kicsit többet vártam azért. A környéken Szigliget és Sümeg is milliószor jobb ennél a várnál.

Leó a Nagyvázsonyi várban

Kilátás a várból Nagyvázsonyra

Fél ötkor kiraknak bennünket a várból, az előtte lévő padra leülünk egy kicsit, átöltözünk, eszünk. Sikerült hazafelére is találnom egy oszkáros utat, öt órára beszéltük meg a találkozót a község központjába. Úton a találkozó felé még egyszer visszatekintünk a várra – mögötte a Kab-heggyel gyönyörű képet ad.

A nagyvázsonyi vár – háttérben a Kab-hegy

Maga a túra egyébként nem volt különleges, sőt a korábbiakhoz képest igencsak visszafogott volt a látnivalók tekintetében. Azért volt inkább érdekes a túra, mert egyrészről ezzel búcsúztunk a Balaton-felvidéktől, másrészt ezzel ismét meglett egy teljes szakasz, valamint van egy igen hosszú összefüggő részünk – Kőszegtől Városlődig. Attól a Balaton-felvidéktől búcsúztunk egyébként, amely az elmúlt időszak legnagyobb pozitív meglepetése volt a számunkra. Nem gondoltuk, hogy ennyi remek túra, hegy, kilátó és vár van errefelé. A Balaton-felvidék esetén sajnos rögtön megy az asszociáció a vízre és a fürdésre, pedig sokkal, de sokkal több van itt. Mi nagyon megszerettük ezt a környéket, biztosan vissza fogunk még ide térni. Hazaérkezés után rögtön rá is bukkantunk a Balaton-felvidéki kék túrára, amelyet felvettünk a terveink közé, biztos, hogy ezt is meg fogjuk csinálni majd!
De addig meg megy a tervezgetés, a télen mindenképpen szeretnénk a két Magas-Bakonyi túrát (Városlőd-Bakonybél és Bakonybél-Zirc) megcsinálni, és ezzel nagyjából lezárni a Dunántúlt – a hivatalos lezárás majd a legutolsó Írott-kős túrával lesz majd. És már nézegetünk előre, hogy hogyan tudjuk majd az Észak-keleti részt megcsinálni. Artúr – a cica – kicsit megbonyolítja a többnapos túrákat, de biztosan találunk rá módot, hogy befejezzük. Ezzel a szakasszal már 830 km-ünk van, alig 300 van már csak hátra, nagyon elszántak vagyunk, hogy megcsináljuk a kéktúrát! Már alig várjuk a következőt is! 🙂

OKT 6. szakasz: Badacsonytördemic – Nagyvázsony

Ebből teljesítve: Balatonyhenye-Nagyvázsony
Táv: 14,9 km
Szintemelkedés: 295 m fel, 265 le.
Érintett települések: 2 db (Balatonyhenye, Nagyvázsony)
Pecsétek: 3 db.

Összesen:
Táv: 830 km (71%)
Pecsétek: 114

A szintemelkedés

Az útvonal

Kéktúra 6. szakasz: a Csobánc és a Káli-medence bevétele

Az a tény, hogy nagyon szeretjük a Balaton-felvidéket, nem titok, hiszen a legjobb túráink között van, amikor megmásztuk a Szent György-hegyet, a Badacsony tavaly őszi meghódításáról már nem is beszélve. Nos a korábban elkezdett 6. szakaszt (Badacsonytördemic-Nagyvázsony) egy év elteltével folytattuk. Nem véletlen az időzítés: a kellemes vénasszonyok nyara, a még zöldellő szőlőtőkék, na meg ugyebár a szüret…
Ennek megfelelően szeptember utolsó hétvégéjén ismét a Balaton-felvidék felé indultunk, hogy most a Csobáncot vegyük be. Nem voltunk a legjobb formában, így végül úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el egészen a szakasz végéig, Nagyvázsonyig, hanem csak Balatonhenyéig, odáig is egy szentbékkállai alvással.
Így hát pénteken reggel útra keltünk a Balaton felé. A péntek-szombati túrát a szállás miatt voltunk kénytelenek választani, szombatra már nem volt szállás. 11 óra előtt nem sokkal meg is érkezünk Révfülöpre, innen megy majd a buszunk a Káptalantótira, de addig volt még egy óránk, így lementünk a Balaton-partra. Furcsán nyugodt és kihalt volt, kellemes volt a kikötőnél sétálni egyet.

Révfülöpön kezdtük a napot

Dél előtt nem sokkal jön a buszunk és 25 perc múlva már ott is állunk Káptalantótiban a múltkori buszmegállóban. Hoztunk meleg ruhát, ránk ijesztettek, hogy meleg meg szél lesz, ehhez képest dobálunk le mindent magunkról. Összepakolunk, indítom a GPS-t és már indulunk is.

Túránk kiindulópontja, Káptalantóti buszmegálló

Nemsokára magunk mögött hagyjuk a falut és a kivezetőúton feltűnik a mai fő célpont: a Csobánc. Elég tekintélyt parancsolóan magaslik előttünk, majd’ 250 méter kemény emelkedő vár ránk.

Elhagyjuk Káptalantótit, szemben a Csobánc

Átkelünk a Tapolcára vezető országúton és rögtön elkezdjük a lassú emelkedésünket, de nem akármilyen körülmények között: jobbra-balra hatalmas szőlőültetvények minderre. Persze nem bírjuk ki, megkóstoljuk, nagyon finom édes a szőlő, finom bor lesz belőle 🙂

Rendhagyó kék jelzés 🙂

Egyre közeledünk a Csobánchoz

Ahogy lassan emelkedünk felfelé, úgy lesz a kilátás is egyre gyönyörűbb: egyre több részlete bukkan elő a Tapolcai-medencének. Összenézünk Orsival: ha itt a hegy lábánál ilyen a kilátás, mi lesz fent?

Kilátás a Szent György-hegyre

Kilátás a Gulács felé, a takarásban a Badacsony bújik meg

Miután kigyönyörködtük magunkat – és erőt gyűjtöttünk a csúcsmászáshoz -, elindulunk be az erdőbe és felfelé a csúcsra. Ez már a negyedig tanúhegyünk, így már tudjuk mire számíthatunk: jó meredek hegyoldalra rengeteg kővel. Hát, megkaptuk 🙂

Út felfelé a Csobáncra

Alaposan megizzadunk, mire felérünk, igaz, az elő-előbukkanó panoráma igencsak erőt ad a folytatáshoz. Végül felértünk a tető keleti oldalára – és tátva marad a szánk. Voltak előzetes elképzeléseink, hogy mi vár ránk, de ez mindezt felülmúlta.

Visszatekintés a kiindulópontra: a kép közepén lévő házak (a mező mögött) az Káptalantóti, mi a szántóföldtől ferdén lefelé vezető úton jöttünk be, mellette a hatalmas szőlőtáblák. A távolban a Balaton és a Tóti-hegy.

Kilátás kelet felé

Északkelet felé tekintve szemünk két ismerős tornyon akad meg: “Te, az nem a Kab-hegy?” – “De, az bizony az!”

A távolban felbukkan egy újabb tanúhegy: a Somló (ez már észak felé van)

Északnyugat felé egy újabb ismerős sejlik fel: Sümeg és a híres vára

Aztán elértük a plató nyugati felét, ahol a vár is áll(ott), és elénk tárul a Tapolcai-medence a maga szépségében.

Panorámakép a Tapolcai-medencéről (bal szélen a Szent György-hegy)

Természetesen ráláttunk Tapolcára is

Egy újabb ismerős: a Szent György-hegy

Csobánc vára (és néhány siklóernyős)

Természetesen Leó is ott volt velünk, Orsinak köszönhetően arcplasztikán esett át, így már nem olyan ijedős 🙂

Balra a Szent György-hegy, középen a kis csúcsos hegytetején van a szigligeti vár, mögötte a Balaton nyugati vége és elvileg Keszthely

A Badacsony és előtérben a Gulács

Telezoomos kép a Tapolcai-medencéről: (balról jobbra) Gulács, Badacsony, Antal-hegy, Szigligeti várhegy, Badacsony. Az a durva, hogy az Antal-hegy kivételével minden jártunk már…

Ez a “kis” nézelődés eléggé megnyomta a szintidőnket, de nem bántuk egy cseppet sem: nem mindennapi kilátásban volt részünk. Mondtuk is, hogy ha ezek után már nem látunk semmit, akkor is elégedettek leszünk a túrával. Persze akkor még nem tudtuk, mit hoz majd a másnap…
Szóval miután kigyönyörködtük magunkat, indultunk tovább. Úgy láttuk, hogy megint sikerült a nehezebb oldalt kifognunk, a lefelé rész kicsit – de csak kicsit! – könnyebbnek tűnt. Hamarosan már hátulról csodálhatjuk a Csobáncot.

A Csobánc “hátulról”, természetesen szőlőkkel körítve

Nem sok időnk maradt a lazításra, hiszen ahogy leértünk, szinte rögtön indultunk is felfelé a következő hegyre (Láz-Tető).

Indulunk a következő hegy felé, az előttünk álló “buckán” kell majd átkelnünk

Szerencsére ez már egyáltalán nem olyan vészes, mint számítottuk, minden különösebb erőfeszítés nélkül másszuk meg a hegy oldalát. (A csúcsra itt nem vitt fel az utunk)

Erdei útvonal

A túloldali leereszkedés után még öt km maradt hátra Szentbékkálláig, jórészt vízszintes és jól járható úton.

Vízszintes és jól járható út

Ez néhol vadregényesebb katlanban, néha mezőn, néha szőlőtőkék mellett vezetett el, a változatosságra egy szavunk sem lehetett.

Út katlanban, ahol nem egy kidőlt fán kellett átmásznunk

Az elmaradhatatlan szőlős – itt már volt szüret…

Szentbékkálla előtt utunk a kőtenger természeti látványosságon keresztül vezetett. Ez a hely arról nevezetes, hogy az itt lévő homokköveket igen különleges formákra formálta a természet (a szél és a víz együtt). Az biztos, hogy rengeteg furcsa és érdekes követ láttunk. Személy szerint nekem egyébként jobban tetszett, mint az Úrkúti-őskarszt.

Szentbékkállai-kőtenger

Szentbékkállai-kőtenger

Újabb érdekes kövek a kőtengerben

A kövekben való gyönyörködés után már nem volt messze a mai túránk végpontja, Szentbékkálla.

Megérkeztünk Szentbékkállára

Mielőtt azonban a szállásra mehettünk volna, a kék még tett egy kitérőt a falu felett álló Velétei Palotarom felé, hogy azt megtekintve (lehet, hogy már fáradtak voltunk, de nem tudtuk hová tenni ezt a boltív jellegű romot)  ismét megérkezünk a célunkhoz. Felkerestük a szállásunkat, a Fruzsi vendégházat, elfoglaltuk a szobánkat, ami igazából az egész házat jelentette most, mert a másik két szobában aznapra nem volt foglalás. Kicsit pihenünk, majd elindulunk enni az Öreghegy Fogadóba. Szerencsénk volt, még éppen kaptunk enni, nem igazán vagyunk hozzászokva, hogy 19-ig lehet csak vacsorázni. Persze megértem őket, mert mikor beléptünk, mi voltunk az egyedüli vendég…Vacsora után visszatértünk a szállásunkra, fürödtünk egy hatalmasat majd hamar aludni tértünk.

Másnap korán keltünk, fél 9 után nem sokkal már úton voltunk a mai egyetlen hegy, a Fekete-hegy felé. Az idő nem volt olyan szép, mint tegnap, elég felhős volt, reménykedtünk benne, hogy mire felérünk, addigra kiderül, ugyanis a csúcson van egy kilátó, ahonnan állítólag nagyon szép a kilátás.

Elhagyjuk Szentbékkállát

A Fekete-hegy, rajta az innen picinek tűnő kilátóval ( a képen a középtől kicsit jobbra)

Először a Fekete-hegy oldalában lévő Öreg-hegy oldalán indultunk felfelé, ez a helyiek szőlőskertje igazából.

Indulás felfelé, ismét szőlők mellett

Visszatekintés Szentbékkállára az Öreg-hegy oldalából

A Badacsony a távolban

Egy újabb – immár sokadik – tanúhegyre mászunk fel, a szokásos köves, meredek és vadregényes úton.

Ösvény

Már majdnem felértünk – és igen, kövek, bazaltkövek mindenhol

Felértünk 370 méter magasra a hegy tetejére – és rögtön ott találtuk az Eötvös Károly-kilátót. Hát jó, ha már itt vagyunk, másszunk fel – úgyis imádjuk a kilátókat (egyszer összeszámoljuk majd, hányban is jártunk már).

Az Eötvös Károly-kilátó

Nos. A Csobáncról sejtettük, hogy szép lesz a kilátás, igazából csak azért vártuk nagyon ezt a túrát…így aztán akkora hatalmasat ütött az, ami a szemünk elé tárult, hogy percekig szót sem kaptunk…ugyanis felmentünk, és az egész Káli-medence ott feküdt a lábunk előtt. Leírhatatlan volt.

Kilátás kelet felé: előtérben Szentbékkálla (onnan indultunk), háttérben a jellegzetes Szent György-hegy és balra a Csobánc (még a Szigligeti várhegy is látszik!)

Hegyek között Tapolca

A Badacsony, a Gulács és a Tóti-hegy a távolban (na meg egy kis Balaton), a távolabbi falu a hegy tövében Mindszentkálla

A Badacsony (balra), a Gulács (jobbra) és a Tóti-hegy (középen) nagyban

Balaton, a túlparton Fonyód

A távolban a Tihanyi-félsziget

A Káli-medence

Kilátás a Tapolcai-medence felé

Panorámakép a teljes Káli-medencéről

Túraszelfi 🙂

Leó is szeretett volna egy képet

Miután kigyönyörködtük magunkat, indultunk tovább a hegy tetején. Majd’ három km-t mentünk a Fekete-hegy tetején – kicsit olyan érzésünk volt, mint nyáron a Rax-platón, csak itt kevesebb kő és több növény volt 🙂

Úton egy tanúhegy tetején

Mintha nem is egy hegy tetején lennénk

A platótúra után egy keskeny szurdokban megkezdtük leereszkedésünket Balatonhenye felé.

Az ereszkedés sem egyszerű legtöbbször egy tanúhegyről…

Alig értünk ki a katlanból és az erdőből, ismét előbukkantak az elmaradhatatlan szőlők. Ráadásul tényleg sikerült jó korra időzítenünk a túrát: nem egy helyen ment a szüret. Aztán nemsokára feltűntek a távolban Balatonhenye házai – ez a mai egy ilyen rövid 8 km-es túra lesz csak-, de még mielőtt teljesen leereszkedtünk volna, még tudtunk egy utolsó pillantást vetni a hegyoldalból a csodálatos Káli-medencére és a Balatonra.

A szőlőtőkék mögött már látszik Balatonhenye

Búcsú a Káli-medencétől

Élményektől és a látványtól teljesen feldobottan, jóleső fáradtsággal érkezünk meg túránk végpontjára: Balatonhenyére.

Megérkezünk Balatonhenyére

A vegyesbolt előtt lévő táblánál pecsételünk, majd a közelben lévő buszforduló felé vesszük az irányt. Jóllehet sok időt eltöltöttünk az Eötvös-kilátóban, mégis maradt majd’ egy óránk a buszig – úgy látszik ez a buszra várások túrája is. Sebaj, van pad, jó az idő, kellemes meleg van, így nem gond várakozni. Fél egy előtt nem sokkal jön a busz, megyünk vele vissza a tegnapi kiindulópontra, Révfülöpre, hogy hamarosan már Budapest felé vigyen bennünket a vonat.

Voltak elképzeléseink és várakozásaink a túrával kapcsolatban, de azt kell hogy mondjam, ezek mind nagyon szerények voltak a látottakhoz képest. Sejtettük, hogy szép lesz a kilátás a Csobáncról, de nem azt, hogy ennyire…gyönyörű látvány tárult elénk a Tapolcai-medencéről és a rengeteg tanúheggyel. Volt valami nagyon különös és felemelő abban, hogy amerre szinte néztünk, arra már voltunk. Nézd, ott a van Tapolca, ott  a Szent György-hegy, a Szigligeti várhegy, a Badacsony, a Gulács… és mi már mindet megmásztuk! Nem kellett térkép, már tudtuk mindegyik hegyről, hogy melyik melyik, láttuk őket már egészen közelről is. Sümegről és a Kab-hegyről már nem is beszélve, plusz Sümeg mellett ott van, ott kell lennie (nem láttuk egyértelműen) a Tátika várnak is, ahonnan látható a Csobánc…elégedetten néztünk végig a medencén: igen, ennek a peremét mi már végigjártuk!
Aztán másnap jött az igazi meglepetés, ugyanis arra nem számítottunk, hogy az Eötvös-kilátóból ilyen csodában lesz részünk. Ez volt a legmegdöbbentőbb…rendben, hogy lesz valami kilátás, de hogy az egész Káli-medence? Azt hiszem itt lettünk örök szerelmesei a Balaton-felvidéknek!
Jóllehet összességében a két nap alig mentünk 20 km felett, de ebben benne volt három kemény tanúhegy, ráadásul nem voltunk fizikailag-szellemileg sem a legjobb formában, így ez most pont elég volt, ráadásul mi nem az a rohanós fajta vagyunk, inkább megfontoltan, de kiélvezve megyünk. És itt azt hiszem kiélveztük maximálisan a tájat és a túrát! Nagyon nem bántuk meg, hogy eljöttünk, mert csodálatos időben két rendkívüli túrát tettünk.
Egyszer még visszatérünk a Balaton-felvidékre, mert a Balatonhenye és Nagyvázsony közötti 15 km még hiányzik, de az már csak levezetés lesz, ezzel a két túrával kimaxoltuk ezt a részt szerintem. Ide még vissza fogunk térni, az biztos!

OKT 6. szakasz: Badacsonytördemic – Nagyvázsony

Ebből teljesítve: Káptalantóti-Balatonhenye

1. nap Káptalantóti-Szentbékkálla
   Táv: 13,8 km
   Szintemelkedés: 510 m fel, 460 le.
   Érintett települések: 2 db (Káptalantóti,Szentbékkálla)
   Pecsétek: 3 db.
2. nap Szentbékkálla-Balatonhenye
   Táv: 7,4 km
   Szintemelkedés: 230 m fel, 185 le.
   Érintett települések: 2 db (Szentbékkálla-Balatonhenye)
   Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 815 km (70%)
Pecsétek: 112

1. nap szint (az első csúcs a Csobánc)

1. nap útvonal (kékkel)

2. nap szint

2. nap útvonal (kékkel)

Kéktúra: 2. szakasz befejezve – egy meleg nyári túra a Kemenesháton

A múltkori remek túra után ismét visszatértünk a Kemeneshátra, hogy végül pontot tegyünk a második Sárvár-Sümeg szakaszra is. Legutóbb nagyon megszenvedtük a szakasz végét a Sümeg előtti részt a nagy meleg és a nem túl izgalmas táj miatt, így akkor megfogadtuk, hogy a hiányzó Káld-Ötvös részre csak majd ősszel, a kellemesebb időben térünk vissza. Mégis megszegtük eme döntésünket, ennek oka pedig a Szajki-tavak volt, ahol a szezon – elvileg – május 1-től augusztus 31-ig tart. Mivel akkor még bíztunk benne, hogy legalább vacsoránk és reggelink lesz  – szállás egész évben van -, így nem törődve a nyár utolsó nagy hőhullámával, augusztus utolsó hetét kinéztük, hogy mi akkor megcsináljuk ezt a részt. Gondoltuk, hogy menjünk hét közben, akkor könnyebb lesz szállást foglalnunk, így esett a választásunk augusztus 25-26-ra. Orsi foglalt is szállást, már csak mennünk kellett. Kicsit tartottunk tőle, hogy meleg lesz, ahogy néztük elég sok mezős rész van, végül úgy döntöttünk, hogy ha már elterveztük, akkor megyünk. Viszont választanunk kellett, hogy vagy korán kelünk – ekkor tudunk fürdeni a tóban, cserébe a legnagyobb melegben kell mennünk -, vagy később megyünk – már nem tudunk fürdeni, cserébe túra közben nem főlünk meg. Végül az utóbbi mellett döntöttünk. Nem szeretünk korán kelni, bár most a meleg volt a fő szempont.
Így esett meg, hogy 10:30-kor indultunk Sárvárra, ahová majdnem pontosan 3 óra hosszat tartott az út egy sajnos nem légkondis vonaton. Ott volt fél óránk a káldi buszig. Végül 14:30-ra érkeztünk meg Káld, Pusztalánci elágazáshoz, pontosan oda, ahol a múltkor befejeztük a túránkat. Fülledt meleg, szerencsére szeled, gyengén felhős idő fogadott bennünket. Hát, ilyen időben azért nem lesz egyszerű a túra, de rekordmennyiségű vízzel készültünk – Orsinál gyakorlatilag csak víz volt.
Lekentük magunkat naptejjel és befújtuk kullancsriasztóval, betöltöttem a GPS-t és már indultunk is Hosszúpereszteg felé. Elhaladtunk az iskola előtt, ahol a pecsételtünk, majd megkezdtük utunk kifelé a faluból

Káld, általános iskola, pecsételőhely

Elhagyjuk Káldot

Szerencsére Káld után zöldben és fák között vezet az utunk. A Napot hol takarják felhők, hol kisüt, kellemesebb a idő, mint vártuk, talán az erősebb szélnek köszönhetően. Mindenesetre örülünk, hogy fák között haladunk azért.

Újra a kéken, fák között

A boldogság néhány km után jön az első nagy mező, amin majdnem túlmentünk, mert semmi nem jelezte, hogy balra kellene fordulnunk. Majd egy km-t megyünk a tűző napon, szerére már majdnem 4 óra van, nem érezzük olyan forrónak a levegőt, pedig az órám szerint 33 fok van…

Tűző napsütésben nem a legideálisabb túraútvonal

Hamarosan visszatérünk a fák közé, de csak hogy rákészüljünk a Hosszúpereszteg előtti nagy szántóföldre.

Kis árnyék, de jó meleg

Hamarosan ki is fordulunk a mezőre. Eleinte még bal oldalt vannak fák, majd később azok is eltünedeznek és a nyílt mezőn haladunk előre.

Ismét a tűző napon

Kéktúra útvonal egy mezőn, a távolban Hosszúpereszteg – és igen, bal oldalt az egy hatalmas parlagfű tábla!

A távolban látszik Hosszúpereszteg, ez tartja bennünk a lelket. Látvány nem sok van, végtelen pusztaság, a szél teszi elviselhetővé a meleget, nem gondoltuk, hogy ekkora szél lesz. Egyetlen megdöbbenésünket a mellettünk lévő hatalmas parlagfűtábla váltja ki – nem kellene ezt irtani? Könnyebben túljutottunk a közel 2,5 km hosszúságú mezős szakaszon, mint ahogy gondoltuk. Ennek örülünk, ráadásul megérkeztünk Hosszúperesztegre is.

Megérkeztünk Hosszúperesztegre

A falut a 8-as főút vágja ketté, mielőtt átkelnénk az úton észreveszünk egy dohányboltot, amelyet rögtön betámadunk hideg üdítőért. Nagyon jól esik a szénsavas kóla 🙂

Hosszúpereszteg másik része, a 8-as úton túl, hátul a templom a pecséttel

Frissítés után átkelünk az úton és nemsokára megérkezünk a mai egyetlen közbenső pecsétünkhöz a templomhoz. Pecsételünk, eszünk, majd indulunk tovább az innen már csak 5 km-re lévő Szaki-tavakhoz. Aszfaltúton hagyjuk el a falut, amelyről nem sokára befordulunk az erdőbe.

Országút Hosszúpereszteg után

A lemenő nap sugarai kellemesen szűrődnek át a fákon, a hőmérséklet elkezd csökkenni, már-már kellemes túraidő lesz – így este hat magasságában. A köves erdészeti út nyílegyenesen a tavakhoz visz már bennünket.

Erdei út, amely a tavakhoz visz

Nagyjából két km után érjük el az első tavat – a fákon át látjuk a víztükröt, innen még majd’ egy km amíg elérjük az üdülőket. Fél hét előtt nem sokkal érkezünk meg a Szajki-tavak házaihoz.

Megérkeztünk a Szajki-tavakhoz

Hívjuk a szállásadónkat, hamarosan jön és megmutatja, hogy melyik kis nyaraló lesz a szállásunk. Szól, hogy ha szeretnénk enni, akkor siessünk, mert kezdenek bezárni a kajáldák. Lepakolunk és rögtön elindulunk a “központba”, hogy együnk valamit, mert igen éhesek vagyunk. Hétre érünk oda, az étterem, amit kinéztünk addigra már bezárt. Pffff. Sebaj eszünk egy sajtos-tejfölös lángost (“bajnokok eledele”), bár valami tartalmasabb jól esett volna. Ekkor derül ki, hogy a nyitvatartás – ami fent van a neten-, az igencsak szabatosan érzelmezhető itt. Például reggel 10 előtt semmi nincs nyitva, hiába van az a honlapjukon, hogy nyolckor nyitnak – ennyit a reggelinkről. Morgolódunk magunkban – jogosan -, hiszen pont azért jöttünk ebben a dög melegben, hogy legyen vacsora és reggeli, erre tessék. Ha ezt tudjuk, akkor ősszel jövünk erre és hozunk magunkkal több ennivalót. Na mindegy, a lángost benyomtuk, vettünk vizet holnapra, szerencsére van tartalék kajánk – pont erre az eshetőségre készülve betettük. Vacsora után sétálunk a tavak körül, lemegyünk a partjára is, kellemesen meleg a víz, most azt mondjuk, kár, hogy későn értünk ide és már nem tudtunk fürödni…bár délben a mező gyilkos lett volna.

Gyönyörű esti kilátás a 7. számú tóra (ebben lehet csak fürdeni, a többi horgásztó)

Éjjel nem aludtunk a legjobban, az ágy jó kemény volt, a szomszédban pedig sokáig ment a parti. Ennek ellenére 7kor már talpon vagyunk, készülődünk a mai távra. Megreggelizünk, feltöltjük kulacsainkat, összepakolunk és fél 9 magasságában elindulunk Ötvös, majd Dabronc felé. Még több vizet viszünk magunkkal, mint tegnap, hiszen 20 km a táv, amely egyetlen települést sem fog érinteni!
Magunk mögött hagyjuk tehát a Szajki-tavakat és bevetjük magunkat az erdőbe. Reggel lévén kellemes 22 fok van, fák árnyékot vetnek ránk és megjött a meteorológusok által jósolt fátyolfelhőzet is, amely tompítja a Napot.

Kellemes ösvényen indultunk

Jól haladunk, csakúgy mint tegnap, nagy – vagy egyáltalán bármilyen emelkedő – nem lesz. Egyedül a sok pókháló töri meg az ütemes haladásunk, folyton azt kell leszednünk magunkról. Hamarosan kiérünk egy erdészeti útra, ott egy kicsit fellélegezhetünk.

Erdészeti út

Az erdészeti útról letérve derékszögű cikk-cakkokban közlekedünk, az erdőben lévő egyenes vágások és a lezárt tarvágások mentén. Hol jobb, hol rosszabb a jelölés, a GPS mindenesetre jó szolgálatot tett.

Sűrűsödő aljnövényzet

Balra erdő, jobbra tarvágás

Kicsit furcsa volt, hogy ilyen sok tarvágással és elkerített területtel találkozunk, a térkép nem jelölte őket, azt hittük végig erdőben megyünk majd.
Egy rövid országutas rész után a megyét váltunk, immár Zala megyében haladunk tovább. A táj elég egyhangú, erdészeti utak, tarvágások és szűk ösvények váltakoznak. Másfél héttel a Rax-Alpok túrák után egy kicsit ingerszegénynek érezzük a tájat. 😦

Köves erdészeti út – jól lehet rajta haladni

Sokadik tarvágás és kerítés mellett

De akkor nem tudtuk, hogy a java még hátra van. Pont amikor a meleg és az ingerszegénység miatt elértük a holtpontot, jött a legküzdelmesebb része a szakasznak. A korábban jól járható erdészeti utak eltűntek és egyre keskenyebb út és egyre sűrűbb növényzet lett a jellemzőbb.

Kaszált turistaút – ilyet is ritkán látni Magyarországon

Itt még csak combközépig ért a növényzet

Eleinte még élveztük, hogy végre egy kis kihívás, de aztán eléggé eldurvultak a dolgok, mikor fejmagasságig érő dzsungelben kellett már haladnunk.

Dzsungelharc kezdődik

Volt vagy 400 méter, ahol tényleg alig bírtunk haladni. Ez egyébként eléggé kivett belőlünk mind fizikailag, mind mentálisan. Aztán mikor kiértünk egy széles útra a bozótos után, azt hittük, hogy fellélegezhetünk, de nem, négy vagy öt hatalmas pocsolyával találtuk magunkat szembe. Mivel elég gusztustalannak tűnt a víz – na meg mélynek – így az erdőben – újabb bozótharccal – kerültük ki ezeket. El sem merem képzelni, mekkorák lehetnek, ha nem egy száraz időszakban jövünk…

Hatalmas pocsolyák a nyár legforróbb napján

Az utolsó pocsolya legyőzése után jött egy kis nyugisabb szakasz – ránk is fért az előző két km küzdelme után. Elértük a Zalaegerszeg-Boba vasútvonalat – erre jön majd a vonatunk – ezzel párhuzamosan haladunk egy aszfaltúton, közben átmentünk egy kis időre Veszprém megyébe. Elérünk egy elágazáshoz: balra Ötvös (amely Dabronc része), jobbra Türje – mi itt jobbra megyünk. Átkelünk a síneken egy felüljárón, majd visszaérkezünk Zala megyébe 🙂

Visszaérkeztünk Zalába

Aztán jött a nap legszomorúbb része: tudtuk, hogy valaki elvitte az ötvösi pecsétet, mert augusztus 16-án írták facebookra és a ttt csoportba is, de reménykedtünk  benne, hogy az azért csak 10 napja volt már, csak pótolták a pecsétet. Hát sajnos nem. Több mint 100 sikeres pecsételés után csak a hűlt helyét találtuk a doboznak a fán. (Megjegyzés: a blog írásakor – szeptember 7. – még mindig nincs új pecsét) Nagyon szomorúak voltunk. Kicsit úgy éreztük, mintha átok ülne ezen a túrán.

A pecsét hűlt helye

Ráadásul ebben az utolsó erdős szakaszban megszálltak bennünket a bogarak – biztos lenyomta őket a légnyomás vagy jöttek a “szagunkra” – de nagyon idegesítő volt, ahogy ott repdestek a fejünknél, még jó, hogy volt rajtunk szemüveg. Ilyet is ritkán mondok, de megkönnyebbülve értünk ki az országútra.

Út Sümeg és Dabronc felé

Egy km-t mentünk nagyjából, mire elértük a Sümeg felé vezető leágazást – errefelé mentünk a múltkor, most folytattuk utunkat Dabronc vasútállomása felé. A távolban feltűnt Sümeg vára, csakúgy mint a múltkor. Nagyjából két km-t mentünk délidőben a tűző Napon egy aszfaltúton Dabroncig – óriási élmény volt. Mondjuk 20 km után megpillantani házakat ismét, az nem volt rossz 🙂

Megérkeztünk Dabronc vasútállomására, innen mentünk haza

Volt még fél óránk a vonatig, addig megvettem a jegyet, majd megebédeltünk. Nem sokkal fél három előtt jött a Citadella nemzetközi gyors, hogy Bobán át Pestre vigyen közel három óra alatt.
Így utólag azt mondom, nem volt szerencsés, hogy ezt a meleg nyári napot választottuk a túrára. A fő vezérelv a Szajki-tavak nyitvatartása volt, ahol ennek ellenére ráfaragtunk. Jobban jártunk volna, ha ezt a részt is olyan hűvösbe csináljuk meg, mint a szakasz elejét. Akkor talán kicsit jobban is élveztük volna, mert a második nap végére nagyon elfáradtunk. Nem fizikálisan, bár a meleg azért alaposan kivett belőlünk, hanem inkább lelkileg. Nem voltak hegyek, kilátások, csak végtelen síkok, mérnöki pontossággal húzott erdészeti utakon vezető utak. Ingerszegény volt sajnos, bár lehet, hogy rányomta a bélyegét a meleg mellett a nem túl jó szállás és a vacsora hiánya is, ki tudja. Egy biztos, nem ez lesz az a szakasz és túra, amire jó kedvvel fogunk visszagondolni. Sebaj, nem tetszhet mindenkinek minden szakasz, bár eleddig a Kemenesháti szakaszokkal olyan nagy bajunk azért nem volt (na jó, pont ennek a folytatása Sümeg felé sem volt élvezetes).  Egy a fontos: ha az ötvösi pecsét nem is, de ezzel ez a szakasz is megvan. És ezzel lett egy igen hosszú, összefüggő szakasz Kőszegtől egészen Káptalantótiig. És ezzel véget értek a dunántúli lapos szakaszok is 🙂 Úgyhogy jön az ősz, jöhetnek a hegyek!

OKT 2. szakasz: Sárvár – Sümeg

Ebből teljesítve: Káld – Örvös (Dabronc)

1. nap Káld – Szajki-tavak
   Táv: 16,6 km
   Szintemelkedés: 170 m fel, 170 le.
   Érintett települések: 2 db (Káld, Hosszúpereszteg)
   Pecsétek: 3 db.
2. nap Szajki-tavak – Ötvös (Dabronc)
   Táv: 20,5 km
   Szintemelkedés: 105 m fel, 135 le.
   Érintett települések: 1 db (Hosszúpereszteg – Szajki tavak oda tartozik) – Dabronc, csak a vasút miatt, nem a kék része
   Pecsétek: 3 db.

Összesen:
Táv: 793 km (68%)
Pecsétek: 108

A szintemelkedés (1. nap)

Az útvonal (1. nap)

Szintemelkedés (2. nap)

Útvonal (2. nap)

Kéktúra: 7. szakasz teljesítve – a Kab-hegy bevétele

Felbuzdulva a múltkori kétnapos túránk sikerén – hogy milyen jó kondiban vagyunk -, úgy döntöttünk, hogy egy újabb kéktúra szakaszt begyűrünk a hétvégén. Több kétnapos túra is van a tarsolyunkban, de mivel elég későn döntöttük el, hogy menjünk, így kicsit beszűkültek a lehetőségeink. Végül a 7. szakaszra a Dél-Bakonyra esett a választásunk, bár eredetileg ezt is kétnaposba terveztük, első nap Nagyvázsony megtekintésével, másnap a túrával, ez módosult most csak a túrára, a várat pedig majd megnézzük a 6. szakasz végén – amelyet mindenképpen ezen az ősszel – szüretkor – megcsinálni. Persze eljutni kora reggel nem olyan könnyű Nagyvázsonyba, szerencsére sikerült oszkáros fuvart találnunk, így kicsit aludhattunk még, nem kellett a hajnali busszal mennünk. Kicsit izgultam, hogy szombat reggel fél nyolckor nem lesz-e durva nagy forgalom az M7-en, de szerencsére nem volt vészes, így kilenc óra előtt nem sokkal már Nagyvázsonyban voltunk. Az ég elég szépen borult volt, csepergett az eső is – sebaj, legalább nem kell a naptej. Hideg persze egyáltalán nem volt. Reméltük, hogy a mai napra ígért nagy viharok azért majd elkerülnek bennünket. Egy kis bemelegítő séta után megtaláltuk a várat, pecsételtünk a pénztárnál és elindulunk utunkra Kislőd felé.

A nagyvázsonyi vár

Már rögtön az induláskor láttuk a mai túránk – szó szerint – csúcspontját, a Kab-hegyet a TV és rádióadójával – elég szépen a környék fölé tornyosul. Oda megyünk, majd’ 400 méter szint vár addig ránk.

A távolban feltűnt a Kab-hegy, oda megyünk, bár messzebbnek tűnik, 10 km innen

Nagyvázsonyt a 77-es úton hagyjuk el, kicsivel több mint egy km-t mentünk az elég forgalmas úton.

Elhagyjuk Nagyvázsonyt

Szerencsére gond nélkül megúsztuk az országutat, innen már nyugisabb lesz. Ráfordulunk a Kab-hegy felé vezető útra.

Indulunk a hegyek felé

Az út első része mezőkön visz keresztül. Most nagyon áldjuk, hogy egyrészt nem süt a Nap – nem égünk már le a legelején-, és hogy van GPS-ünk, mert néhányszor nagyon nem egyértelmű, hogy merre kellene mennünk. Persze előnye is van a mezőnek: végig szemünk előtt van a hegycsúcs, illetve remek visszatekintési lehetőség nyílik a már megtett távra és Nagyvázsonyra.

Visszatekintés Nagyvázsonyra

Nagyjából három km után érünk be az erdőbe, innentől szerencsére a jelzések is megszaporodtak és rendben voltak. Ezzel együtt természetesen elbúcsúztunk – legalábbis egy időre – a Kab-hegy látványától.

Beértünk a Bakonyba

Az utunk alig emelkedik – még -, nagyon kellemes, ligetes részeken haladunk, az út is nagyrészt szép széles – pedig már fel voltunk készülve a nagy bozótosra.

Kellemes bakonyi út

Magas tölgyesek között

Aztán a hosszú bevezető – majd’ 7 km után – ráfordulunk a csúcs felé vivő nyiladéknak, innentől az út is elkezd komolyabban emelkedni.

Nyílegyenesen elindulunk a csúcs felé

Aztán legnagyobb meglepetésünkre, amikor az utunk keresztezi a csúcsra vezető erdészeti utat – előbukkan a csúcs, sokkal közelebb, mint amikor elköszöntünk tőle a mező végén. Döbbenetes volt, ahogy egyszer csak kibukkantak a fák közül.

Egyszer csak kibukkant a csúcs – igen közel

Ez nagyon nagy erőt adott a folytatáshoz. A felfelé menetelést megtöri egy oldalra fordulás – a meredek hegyoldal miatt nem tudunk szemből csúcstámadni -, amely egy kis létrázással is egybekötöttek.

Létrázás az állatok elől elzárt területre

Az út tovább emelkedik rendületlen, bár megmondom őszintén, azt hittem, hogy olyan lesz, mint az Inóci vágás a Nagy-Hideg-hegy előtt, hogy végig combosan emelkedik, de nem. Voltak ahhoz hasonló szakaszok, de voltak jó enyhék is.

Széles és laposabb út – már 500 méter felett járunk

Az oldalra letéréssel elvesztettük szemünk elől a csúcsot, amely nemsokára ismét előbukkant, igaz kicsit furán. Lentről úgy tűnt, hogy a két torony egymás mellett van – abból az irányból, ahonnan mi jövünk, de aztán kiderült, hogy egymás mögött vannak, ráadásul elég messzire. Fura volt azt látni, hogy a rádióadó előttünk van, a tv torony pedig mellettünk balra…ebből persze következik az is, hogy nem is egy magasságban vannak…

Szemben a TV torony, egy magasságban velünk – ekkor még azt hittük, hogy már felértünk….

…aztán fordulás után derült ki, hogy még nagyon nem….(a kép nagyon nem adja vissza a meredekséget!)

Ráfordulunk a csúcs felé vezető utolsó szakaszra – és tátva marad a szánk: jó kis emelkedő vár ránk. Utólag megnéztem, 280 méter alatt emelkedtünk 60 méter szintet!

Felfelelé az emelkedőn (a kép nagyon nem adja vissza a meredekséget!)

Visszatekintés az emelkedőre – és a mögötte lévő Káli-medencére

Megküzdöttünk ám derekasan az emelkedővel, de továbbra is azt mondom, ezt az utolsót leszámítva egyáltalán nem volt vészes, sokkal keményebbre és kimerítőbbre számítottunk. De mindegy is, fent vagyunk, bevettük a Dél-Bakony legmagasabb csúcsát!

A Kab-hegyi TV torony

Szerencsére felkészültünk a látnivalókból, így megkerülve a TV tornyot kijutunk a Kinizsi Pál kilátóhoz – sajnos semmi nem jelöli, hogy van egyáltalán kilátó.

A Kinizsi Pál kilátó a torony lábánál – vicces a maga 9 méteres magasságával a 133 méteres adó mellett 🙂

A kilátás egyszerűen lenyűgöző a kilátóból – még a párás idő ellenére is!

Kilátás Nagyvázsony és a Balaton felé

Hosszú idő után ismét túraszelfi!

Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, elindulunk lefelé Úrkút felé. Elhaladunk a TV- és rádióadó mellett, amely még magasabb, 238 méter, ezzel egyébként Magyarország 4. legmagasabb építménye!

A 238 méter magas TV- és rádióadó

Beérve a hegy mögé egyszer csak a fák között előbukkan egy furcsa alakú hegy a távolban. Tanakodunk, vajon melyik lehet, csak nem? De bizony: az a Somló! Oda is kellene egy túrát szerveznünk majd – szigorúan szüretkor persze 🙂

A Somló a távolban

Miután elmerengtünk egy somló-hegyi túrán, indulunk tovább, a csúcstól egy betonút vezet lefelé, majd’ másfél km-t mentünk, amíg elértük az erdészházat, ahol begyűjtjük a mai második pecsétet.

Feltűnik az erdészház

Indulunk tova, szerencsére lefelé, szerencsétlenségünkre betonon. Közben a felhők is el-eltűnödöznek az égről, kezd egyre melegebb lenni, egyre erősebben süt a Nap is.

Betonúton lefelé

Másfél km után térünk be ismét az erdőbe a fák közé. Aztán hamarosan majdnem meg is bánjuk, hogy visszavágytunk, mert majdnem nyakig érő növényzetbe futunk bele.

Vissza az erdőbe

Egyre növekvő aljnövényzet – hol az ösvény?

A magas fű után visszatérünk a nem is olyan régen elhagyott betonútra, még egy kicsit megyünk rajta, mielőtt elfordulnánk Úrkút felé.

Rövid gerinctúra Úrkút előtt

Egy kellemes erdei – mezei- erdei szakasz után érkezünk meg Úrkút határába.

Megérkeztünk Úrkútra

A falu határában találkozunk a falu névadó kútjával.

Erről a kútról kapta a település a nevét

Itt már jó meleg van, így eldöntjük, hogy a pecsétnél lévő Kéktúra kocsmában valami hűsítő folyadékot veszünk magunkhoz. Ez nem igazán sikerült, ugyanis a kocsma valami rejtélyes ok miatt hétvégente 12 és 16 között zárva van. Pont csúcsidőben, gratulálok. Legalább a pecsét rendben volt. Sebaj, nem esünk kétségbe, találtunk nem messze egy dohányboltot, ott ittunk és ettünk egy jót. Felfrissülve folyattuk utunkat a várva-várt őskarszt felé. Itt végre nem kellett letérnünk a kékről, hogy ezt lássuk, a kék jelzés – nagyon szellemesen – az őskarszt mellett vezet el.

Belépünk az őskarszt területére – erre visz a kék is

Hamarosan elérjük magát az őskarsztot is – igencsak megdöbbentő és lélegzetelállító látvány.

Az úrkúti őskarszt

Természetesen most is ott volt velünk Leó

Lefelé az őskarszt mélyére

Sziklák

Orsi az őskarszt mélyén

Leereszkedtünk a legmélyére, majd’ 20 km után nem esett olyan jól ez a sok lépcső ám. Szép, szép, de valahogy annyira nem tudott bennünket annyira megragadni. Nekem személy szerint akkor már a Szent György-hegyi és a Badacsonyi bazaltorgonák sokkal jobban tetszettek.
A kissé csalódást keltő őskarszt után indulunk a 7 km-re lévő Kislőd felé. Az út elején kicsit nehezen tudtunk haladni, nem olyan régen lehetett itt faritkítás és rengeteg törmelék maradt az úton.

Szép széles, de tele van fatörmelékkel

Szerencsére hamarosan befordulunk egy keskeny ösvényre, folyamatosan vesztjük a magasságot. A Nap pedig egyre kitartóbban süt, bekenem magam naptejjel, de már érzem, hogy elkéstem 🙂

Ösvény

Hamarosan véget ér a kellemes erdei ösvény, amikor a Güszi-pihenőnél ráfordulunk egy makadámútra – szép hatalmas kövekkel. Orsi mondja, hogy ilyen lesz a egészen Kislődig. Szuper ez így több mint 20 km megtétele után 😦

Makadámút Kislődre

Nagyjából három km-t mentünk így, ameddig véget ért ez a szörnyűség. Elértük a Kislőd szélén lévő Sobri Jóska élményparkot, odamentünk a bejárathoz, hogy nekünk fagyi kell ebben a melegben 🙂 Szerencsére a pénztáros rendes volt és beengedett jegy nélkül, mert csak bent volt jégkrém. Valami elmondhatatlanul jó érzés volt leülni és betolni egy-egy jéghideg jégkrémet.
Felfrissülve tettük meg a hátralévő kb. 600 métert a vasútállomásig.

Túránk végállomása, Városlőd-Kislőd vasútállomás

A túra vége 26,5 km lett – hivatalosan csak 24,1, de ebben benne van az őskarszt, a letérések, minden, meg persze a Kab-hegy is…és még mi izgultunk, hogy nem vagyunk jó erőnlétben. A vége 7:10 lett – 6:50 az itinerben megadott – ez utóbbiban ugyebár nincs benne a kilátó, az őskarszt, az ebéd, stb., szóval tényleg jó formában vagyunk – ez több mint megdöbbentő! Azt hittük, hogy sokkal nehezebben fog menni, sokkal jobban elfáradunk, nem is fogjuk elérni a kinézett vonatot, csak a későbbit. Erre meg 40 percet ücsörögtünk a vasútállomáson.
Aztán jön a vonat, amivel eljutunk Ajkára, majd ott rövid várakozás után felszállunk a már hazafelé tartó vonatra.
Nagyon boldogok vagyunk, hogy sikerült megcsinálni ezt a túrát. Régóta szemeztünk vele, hogy milyen hosszú, milyen meredek és milyen kemény lesz. Erre gondoltunk egyet a hét közepén, eljöttünk és megcsináltuk simán 🙂 Az érzéseink a túrával kicsit vegyesek: a Kab-hegy és a kilátás tetszett, az őskarszt kicsit csalódás volt, a Bakony is elég vegyes érzéseket hagyott bennem. Azt hittem, hogy a Kelet-Bakony után a magasabb Dél-Bakony vadregényesebb lesz, de hát nem igazán. Sebaj, majd talán a Magas-Bakony. Mindenesetre volt egy igen remek kis túránk, megvan egy újabb szakasz – teljesen -, és két százalékot haladtunk a teljesítéssel, már majdnem megvan a kétharmad!
Most egy kis szünet jön a kéktúrában, megyünk nyaralni az Alpokba, de aztán folytatjuk!

OKT 7. szakasz? Nagyvázsony – Városlőd-Kislőd

Ebből teljesítve: Nagyvázsony – Városlőd-Kislőd

Táv: 24,1 km
Szintemelkedés: 480 m fel, 450 le.
Érintett települések: 3 db (Nagyvázsony, Úrkút, Kislőd).
Pecsétek: 4 db.

Összesen:
Táv: 762 km (65%)
Pecsétek: 104

A szintemelkedés

Az útvonal

Kéktúra: 2. és 3. szakasz – Sümeg bevétele

A múltkori Spartacus-ösvényes túrán felbuzdulva ismét a Kék felé vettük az irányt. Orsi szabadságának köszönhetően egy háromnapos sümegi kirándulós-városnézést terveztünk. Eredetileg nem így szólt a terv, hanem a Szajki-tavak felőli részt megcsináltuk volna egyben (kb. 30 km szinte település érintése nélkül) és a Sümeg-Zalaszántót is egy hétvégi programként, szombat városnézés, vasárnap túra és Zalaszántóról haza. Aztán ez módosult, így érkeztünk ez a mostani túránkhoz. Időben korábban szerettük volna megcsinálni, de a kinézett szállást felújították a tavasszal és zárva volt.
A terv tehát az volt, hogy vonattal lemegyünk Dabroncra, onnan megtesszük a hiányzó Káld-Sümeg utolsó 15 km-ét, ennyivel is kevesebbet kell majd mennünk, megalszunk Sümegen, másnap befejezzük a harmadik szakaszt a hiányzó Sümeg-Zalaszántó résszel, harmadnap pedig megnézzük a várost és haza. Jónak ígérkezett – és az is lett!
Így tehát – eltérően a korábbi túráinktól – szerda délelőtt vágtunk neki az utunknak, hogy Kelenföldről lejussunk Dabroncra. Fél kettő után nem sokkal meg is érkeztünk a falu határán lévő megállóra, ahol csak mi szálltunk le egyedül 🙂
A meleg és a szinte felhőtlen ég láttán gyorsan lekentük magunkat naptejjel – nem egészen ilyet jósoltak, hanem felhősebb időt -, és már indultunk is Sümeg felé.

Elindultunk Sümeg felé

Jó másfél km-t gyalogoltunk a tűző napon egy nyílegyenes és olvadozós aszfaltos úton, mire elértük a kék jelzést egy mező szélén.

Ráfordultunk a kékre

Ekkor azért még bíztunk benne, hogy lesz némi árnyék, de az út vonalvezetéséből nem úgy tűnt…persze van az a napszak, amikor a jobb oldali fasor árnyékot vet, de a délután kettő nem az…Egyetlen dolog volt, amely tartotta bennünk a lelket, hogy a távolban feltűnt már jó korán a sümegi vár.

A sümegi vár (a bálák mögött 🙂 )

A mező végén egy országútba futottunk bele, majd vissza egy másik mezőre, csak most balról kaptuk a fákat, amelyek néha-néha azért árnyékot adtak.

Poros kék Sümeg felé

Az út egyenesen bevitt az út egyetlen településére, Kisvásárhelyre. Legnagyobb megdöbbenésemre, a falu szélén – a földek felől, tehát nem az országúton – helységnévtábla fogadott.  Mióta mondom már, hogy ennek mekkora királyság lenne, ha a kék mentén a falukba bevezető úton is lennének táblák, erre tessék. Bakonykúti után itt a második ilyen tábla 🙂

Megérkeztünk Kisvásárhelyre

A falu közepén megtaláljuk a haranglábat, amely egyik lábán van a pecsét.

A harangláb, rajta a pecsét

Szeretnénk a fejünket kicsit lemosni az egyik kút alatt a nagy meleg miatt, de a helyiek szerint egyik csap sem működik, így forró fejjel indulunk Sümeg felé.

Búcsú Kisvásárhelytől

Szerencsére hamarosan erdei útra fordulunk le, végre árnyat adó fák között haladunk, egyből jobban is megy.

Erdei út – persze jobbra-balra mezők vannak, nem kell nagy erdőre gondolni

Sajnos a kellemes erdei út hamarosan véget ér és kiérünk egy elég forgalmas országútra, ez fog majd bevezetni bennünket Sümegre, bár majd’ 4 km-t kell majd mennünk rajta. Egyedül a folyamatosan a háttérben lévő – és egyre közelebb érő – vár látképe tartotta bennünk a lelket ezen a sivár úton.

Időközben Zala megyéből Veszprém megyébe értünk át

A Sümegre bevezető út a várral

Szerencsére az út nem emelkedik, a forgalom sem volt olyan nagyon vészes, így elég hamar letudtuk ezt a részt és megérkeztünk Sümegre.

Megérkeztünk Sümegre

Már egész nagy a vár

Lekanyarodunk a vasútállomás felé, hogy megszerezzük a sümegi pecséteket, amelyeket nem adtak olyan könnyen, lévén az állomáson lévő oszlopokat pont akkor festették, de megoldottuk 🙂
Innen már csak nagyjából egy km volt hátra a szállásunkig, a Kisfaludy vendégház és étteremig. Elfoglaljuk a szobánkat, majd – mivel nem mentünk ma eleget még – elindulunk felfedezni a várost.
Nekem nem ez az első alkalom, hogy itt járok Sümegen, bár nem nagyon emlékszem rájuk. Ugyanis az a helyzet, hogy kisgyerekként két vagy három alkalommal voltam itt Apámmal, illetve az ő csoportjával a Sümegi melegvízi túrákon. Ez még bővel a rendszerváltás előtt volt, olyan ’86-’88 környékén. A látogatás apropóját az adta, hogy akkor még működött egy bánya – ha agyonütnek sem tudom, hogy melyik volt -, amelyből folyamatosan szivattyúzták ki a meleg vizet az egyik patakba. Annyira meleg volt a víz, hogy télen sem fagyott be. Így jött anno az ötlet valakinek, hogy ezen a meleg vizű patakon télen, a legnagyobb hidegbe, egynapos vízitúrát szervezzen. Na ezen vettem én részt néhány alkalommal. A fiatal korom miatt nem túl sokra emlékszem, csak arra, hogy milyen durva is volt, hogy körülöttünk mindent hó borít, mi pedig egy gőzölgő patakon kenuzunk, amely ráadásul tele volt mini vízesésekkel, zubogókkal; illetve egy homályos kép dereng még a vár látogatásáról. A mostaniról remélem több minden fog megmaradni 🙂
A vár körbejárása után alaposan meg is éheztünk, így beültünk a szállásunk éttermébe, ahol is egy igen finomat és kiadósat vacsoráztunk. Este hamar lefekszünk, másnap egy hosszú túra vár ránk.
Csütörtökön borús reggelre ébredtünk. Mondták is, hogy lehet ma egy-egy eső vagy zápor, így nem lepődtünk meg. Legalább nem kell a naptej. Gyors reggeli és 9 órakor elindultunk Zalaszántó felé.

Kifelé Sümegről (tudom, nem ez a legjobb pillanatban elkapott kép)

A város határában egy kis magaslatról beláthatóak az előttünk álló nap magaslatai, valamint a tegnapi nap síksága.

Arrafelé megyünk, a legmagasabb púpon található a Tátika vára

És ez a tegnapi nap iránya – mennyivel laposabb

A 84-es út mellett – de szerencsére nem rajta -, enyhén szemerkélő esőben hagyjuk el Sümeget.

Elhagyjuk Sümeget

Köves földúton haladunk Sümegi Bazaltbánya vasúti megálló felé, majd termőföldek mellett vezető úton érjük el a Sümegprága felé vezető utat, amelyet éppen csak érintünk, és rögtön rá is fordulunk a Sarvalyi erdészház felé vezető aszfaltozott erdészeti útra.

Sümeg utáni csendélet

Hullámos út az erdészház felé

Kb. két km múlva elérünk az erdészházhoz, ahol pecsételünk, kicsit pihenünk, majd indulunk tovább. Az aszfaltos út folytatódik, sőt elkezd kicsit emelkedni is.

Az erdészház után folytatódik az aszfaltút

Majd három km-t megyünk eleinte emelkedős, majd lejtős aszfaltúton, mire végre kavicsos, majd földúton megyünk tovább. Közben, mivel egyre közeledünk az első megmászandó hegyhez, az is feltűnik az út mentén.

Széles utak Sümeg óta

A megmászandó csúcsok. Ekkor még azt hittük, hogy a két csúcs közötti nyeregben megyünk fel és a jobb oldalin van a Tátika vár, de később kiderült, hogy a bal oldalit másszuk majd meg és azon van a vár

A széles útról egyszer csak befordultunk egy jóval vadregényesebb, növényekkel bőven benőtt útra. Persze ekkor még nem tudtuk, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami ránk vár 🙂

Indulunk lassan felfelé

A nagy menet előtt feltöltöttük a kulacsainkat a táskában lévő hideg vízből, amikor is a távolban felbukkant egy róka. De jó! Nem számítottunk rá, hogy látni fogunk ma állatot! Hamarosan az út leszűkül egyszemélyessé és megkezdjük az emelkedés a vár felé. Egymást váltják a nagy emelkedők, szűk, zárt bokrosok, ahol éppen hogy elférünk, a vadregényes tájon átvezető ösvények. Egyszerűen imádjuk a Keszthelyi-hegységet!

Ilyen keskeny ösvényeken haladtunk – Orsi elől küzd a bokrokkal és a rengeteg pókhálóval

Magasabban, kevesebb bokorral

Ismét sűrűsödő bokrok

Orsi eltűnik 🙂

Kis szurdokban is haladtunk felfelé

Nemsokára elérjük a vár alatti nyerget. A várhoz – csakúgy mint a Rezi várnál – kis kitérőt kell tennünk, naná, hogy mi megyünk. Ez még vagy 800 méter, szintben is rárakunk vagy 60 métert még, de megéri. Megérkeztünk egy újabb várhoz, a Tátika-várhoz.
A vár – hasonlóan Rezihez – egy romvár, na de a kilátás! Az valami hihetetlen!

A Tátika-vár

Kilátás Sümeg felé a fák között – hihetetlen, hogy onnan indultunk, a szállásunk a vár tövében van

Kilátás a Szent György-hegy felé

Zalaszántó (balra lent) és a Sztúpa (jobbra fent)

Rezi vára – előző túránk vára – a bal oldalon

Rezi vára közelebbi képen (középen, bocs, csak ennyit tudott a zoom)

A Balaton is látszott!

Miután kigyönyörködtük magunkat és megebédeltünk, indultuk tovább Zalaszántó felé. Visszatértünk a nyereghez, majd folytattuk tovább ereszkedésünket. Ez az oldal már messze nem volt annyira vadregényes és izgalmas egyébként, mint a másik!

Ereszkedés lefelé a Tátika-vártól

Egy rövid ideig érintünk egy országutat, majd egy hatalmas mezőre visz bennünket a jel. Szerencse, hogy nincs tűző nap, mert az most annyira nem lenne jó és szerencse hogy van GPS-ünk, mert elég hamar eltűnnek a kék jelzések…

Mintha megint a Cserhátban lennénk 🙂

Mező szélén

Hamarosan ismét feltűnik a kék jelzés, amint beértünk az erdőbe. Nemsokára elérünk egy parkolóhoz, ahol tábla jelzi, hogy még 1 km a Sztúpa. Kis hamisak, mert a GPS nálam másfelet mutat 🙂 Nekiindulunk hát a mai második hegynek, amely rögtön egy erős és tűző napos meredek résszel indul, de szerencsére nem sokkal később egyrészt beérünk az erdőbe, másrészt a meredek is enyhült. Ezen a szakaszon egyébként elég sok emberrel találkoztunk, lévén – mint kiderült – ez a hivatalos megközelítési útja a Sztúpának.

Kellemes és széles erdei út a Sztúpa felé

Nagyjából másfél km múlva elkezdenek sűrűsödni a történések: megpillantunk egy parkolót, benne autókkal, egyre több embert, aztán továbbmenve a fák között meglátjuk a túránk másik fénypontját, a Béke Sztúpát.

Közeledünk a Sztúpához

A hatalmas Sztúpa hátulról

Természetesen Leó is ott volt velünk a túrán

Megfáradt Peti a Sztúpa előtt

Kicsit megpihenünk a Sztúpánál, majd háromszor körbejárjuk a három különböző szinten, hogy feltöltődjünk. Ezzel a látogatással egyébként a Magyarországon lévő három nyilvános sztúpa mindegyikét láttuk már! A feltöltődés, majd egy mantra elmondása után indulunk tovább, le Zalaszántóra. Innen még nagyjából másfél km az út a buszmegállóig. Lefelé csodálatos kilátás nyílt az előző túrán meglátogatott Rezi várra.

A Rezi vár a távolban

Megérkezünk Zalaszántóra

A túra összesen 6:15 perc lett, ez elvileg negyed órával több, mint az itinerben lévő, de abban nincsen benne a Tátika-vár és a Sztúpa, szóval jók voltunk megint!
Mivel ilyen jók és gyorsak voltunk, hamarabb visszaértünk Sümegre, mint vártuk, így rövid pihenő után – mondván ha már úgyis benne van a boogie a lábunkban – elindultunk felfedezni a már annyit látott Sümegi várat. Hát, nem mondom, hogy könnyű volt felérni, megküzdöttünk rendesen a várba vezető kaptatóval 🙂

A vár bejárata – még ennyire emlékszem a korábbi sümegi látogatásomból

A vár maga egyébként nagyon tetszett, úgy látom a környék nem tud hibázni a várakban (a szigligeti is nagyon jó volt, na meg a romvárak…). A kilátás pedig ismételten pazar volt!

Kilátás a várból – ezen a hosszú egyenes úton érkeztünk meg tegnap

Kilátás a várból – erre járunk ma: középen a legmagasabb csúcs, na ott van a Tátika-vár

Kilátás a Balaton és a Szent György-hegy felé (előtérben Sümeg)

Természetesen Leó is ott volt velünk 🙂

Egy fantasztikus kilátás: Szent György-hegy (jobbra), balra a Csobánc (oda még megyünk), és elméletileg középen a Szigligeti vár hegye látszik

Miután kigyönyörködtük magunkat a várban és a kilátásban ismét a szállás felé vesszük az irányt, majd egy jó kiadós vacsora után hamar aludni térünk, hiszen elég mozgalmas egy nap volt ez a mai.
Az utolsó napra – miután már megnéztük a várat előző nap – már csak a Kisfaludy múzeum maradt, de ez egyikünkben sem hagyott túl mély benyomást, így aztán hazafelé vesszük az irányt. Úgy volt, hogy a Balaton partján vonatozunk végig, de végül ugyanazon az útvonalon megyünk haza, mint amelyen jöttünk: Ukk, majd Boba felé.
Összegzésül annyit tudok elmondani, nagyon jó kis túrás-városlátogatásos pihenést sikerült összehoznunk – egyébként is ez a kedvencünk. Az első túranap elég unalmas és felejthető lett – azt kell mondjam, hogy az eddigi Kemenesháti túrák közül ez lett a leggyengébb -, ellenben a második nap igazi csemege lett: vadregényes heggyel, csodálatos várral és a Sztúpával. A Sümegi vár is nagyon tetszett, jókat ettünk és jót pihentünk. Szeretnénk még nagyon-nagyon sok ilyen pihenést még!

1. nap

OKT 2. szakasz Sárvár – Sümeg

Ebből: Ötvösi út-Sümeg

Táv: 14,2 km
Szintemelkedés: 60 m fel, 55 le.
Érintett települések: 2 db (Kisvásárhely, Sümeg).
Pecsétek: 2 db.

2. nap

OKT 3. szakasz  Sümeg-Keszthely

Ebből: Sümeg-Zalaszántó

Táv: 21,5 km
Szintemelkedés: 425 m fel, 405le.
Érintett települések: 2 db (Sümeg, Zalaszántó).
Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 736 km (63%)
Pecsétek: 100

A szintemelkedés (1. nap)

 

Az útvonal (1. nap)

A szintemelkedés (1. nap)

Az útvonal (2. nap)

50 éve szállt le a Sas

Amióta tudom az eszemet, két dolog az, amelyet kezdetektől fogva imádok: egyik az Olimpia, másik pedig az űrrepülés. Az elsővel 8 évesen fertőződtem meg, a ’88-as szöuli olimpia alkalmával; a másodikat már nem tudom ilyen pontosan behatárolni. Talán benne van az, hogy mindig is imádtam a levegő meghódítását, minden nyáron kötelező program nagypapával volt a reptérre kimenni fel- és leszálló repülőket nézegetni egész nap és mellette van valami különös vonzódásom az űr felé is – folyamatosan napirenden van egy teleszkóp vásárlása, persze ehhez megfelelő helyszín is kellene, mert a belváros csúnyán fényszennyezett, így ebből a kettőből már össze is állt az űrrepülés szeretete. A mai napig ha van rá lehetőségem, mindig megnézem a fellövéseket és mindig valami különleges érzés fog el.
Sajnos a koromnál fogva nem lehettem jelen, amikor 1969. július 16-án, az emberiség legnagyobb vállalkozásában a valaha épített legszebb és legnagyobb járművön – egy Saturn V-ös rakétán – elindult az Apollo-11 a Hold felé, hogy három nappal később a Sas leszállhasson a Nyugalom Tengerén és – először a civilizációnk történelmében – ember más égitestre lépett. Nem lehettem ott, de azóta számtalan filmet, cikket, tanulmányt olvastam róla. Számomra ez az emberiség legnagyobb tette. Talán ezért is van Aldrin ikononikus képe a kisszobában a falon, egy hatalmas Lego Saturn rakéta a hálószobában az éjjeliszekrényen, a holdkomp pedig a nappali asztalán.
Két dolgot remélek: egyik, hogy egyszer majd eljutok az USÁ-ba, hogy megnézzem élőben is a rakétát (vagy a Kennedy Űrközpontban vagy a Johnson Űrközpontban), illetve hogy megérem, hogy a közeljövőben meghódítjuk a Marsot is.
De addig is álljunk meg este egy pillanatra és tekintsünk fel a Holdra, megemlékezvén az Apollo küldetések sok-sok résztvevőjéről, akik mind hozzájárultak eme mai napig egyedülálló vállalkozás sikeréhez!