Kéktúra: 3. szakasz elkezdve – újabb kalandozások a Keszthelyi-fennsíkon

Felbuzdulva a múltkori kétnapos (igazából három-) túrán, úgy döntöttünk, hogy a hosszú hétvégén újra kéktúrázunk egyet. Felmerült, hogy folytatjuk az előző szakaszt Káldtól, de a strand és a kemping elvileg májustól nyit, így letettünk róla. Na meg már egy kis hegyet is szerettünk volna már, felbuzdulva a múltkori sikeres Nagy-Hideg-hegyi túránkon, így esett végül a választásunk a 3. szakaszra, amely Sümeg-Keszthely között húzódik, pontosabban ennek is a Zalaszántó-Keszthely közötti részét néztük ki, de ezt is csak azért, hogy az 1., majd a 2. szakasz után végül a 3-ikat is elkezdjük 🙂
Az eredeti terv az volt, hogy lemegyünk Zalakarosra – ott van Orsiéknak nyaralójuk -, majd a szakaszt három felé bontva onnan megcsináljuk. Ez jól hangzott addig, amíg meg nem láttuk, hogy milyen sűrűn mennek – pontosabban nem mennek – buszok Zalakarosról Keszthelyre/Hévízre. Sebaj, foglaltunk szállást az utolsó pillanatban Hévízen, így az a terv alakult ki, hogy pénteken lemegyünk Zalaszántóra, onnan egy 19 km-es hegyes-völgyes túrával eljutunk Hévízre, majd másnap lebattyogunk egy 7 km-es sétával Keszthelyre, megnézzük a várost és a Festetics kastélyt, majd irány haza. Jó tervnek tűnt, amit aztán jó néhány dolog megpróbált keresztülhúzni.
Kezdődött azzal, hogy semmi nem akart összejönni: a szállással is gondok voltak, nem igazolták vissza a foglalásunk, nem sikerült jó oszkáros utat találni, a csatlakozó busz pont az orrunk előtt ment volna el – mint ha minden összeesküdött volna ellenünk. De ekkor még bíztunk abba, hogy le tudjuk győzni a baljós előjeleket: sikerült végül szállást foglalni és találtam egy szuper oszkáros utat, amely egészen Zalaszántóig vitt volna bennünket. Na, csak megoldódik, minden, gondoltuk.
Vidáman készülődtünk csütörtök este a másnapi utunkra. 11-re volt megbeszélve  az indulás a Keletitől, egyre, legkésőbb fél 2-re leérünk, 5 óra a túra, fél 7-7 körül már Hévízen vagyunk és még korán sem kellett kelnünk 🙂 Ez volt a terv. Ehhez képest olyan dugóba futottunk bele már itt Pesten, majd az M7-es kivezető szakaszán, hogy 13 órára nem hogy Zalaszántó, de még Érd közelébe sem értünk 😦 Miután nagy nehezen átvergődtünk magunkat az első dugón, azt hittem már sínen leszünk, de nem, Siófok környékén az egyik oldalt vagy 5 km hosszan lezárták, na vajon mekkora dugót okozott ez? Így adódott, hogy összességében a közel 2 órás út végül majd négy és fél órásra nyúlt! Levontuk a tanulságot, soha többet nem indulunk el hosszú hétvége első napján túrázni, vagy maximum kötöttpályás közlekedéssel. Igen ám, de így változtatnunk kellett a menetrenden, ugyanis így négy órára érnénk Zalaszántóra, onnan öt óra a túra, így jóval sötétedés után, 9-fél 10 magasságába érnék Hévízre. Az annyira nem jó. Így végül amellett döntöttünk, hogy megcseréljük a két napot, első nap lesz a Hévíz-Keszthely, másnap a Zalaszántó-Hévíz. Persze ezzel elvesztettük azt a lehetőséget, hogy megnézzük a Festetics kastélyt, mert az ötkor bezár, de így jár az, aki belefut egy masszív dugóba. Sebaj, legalább túrázunk, végül is alapvetően azért jöttünk.
Így fél négy magasságában Hévízen, az autóbusz-állomásnál kezdtük meg az aznapi etapot. Pecsételünk egyet az állomáson lévő pecsétnél, majd indulunk Keszthely felé. Azt tudtuk előzetesen, hogy ez nem lesz sem túl hosszú (7,5 km mindössze), se nem túl megerőltető szakasz, ráadásul ahogy néztük, majdnem végig betonon megy majd. Sebaj, de legalább nem országút mellett. Ragyogó napsütésben, kellemes tavaszi meleg időben indulunk tehát Keszthely felé.

Indulunk Keszthely felé

Az utunk a hévízi tó és fürdő mellett vezet el, majd ráfordulunk egy hosszú és egyenes bicikliútra.

A hévízi tó és gyógyfürdő

A nyílegyenes bicikliút

Szerencsére hatalmas fák veszik körbe az utat, így legalább direktbe nem tűz a Nap, ennek ellenére tavaszhoz képest igencsak jó idő van, hamarosan már egy szál pólóban vagyunk. A meleg időnek megfelelően jó forgalmas a bicikliút, csak egymás mögött tudunk haladni, akkor is figyelni kell nagyon a forgalomra. Komolyan, fárasztóbb volt mint egy autós országút mellett 🙂
Hamarosan elhagyjuk Hévízet, legalábbis a tábla ezt jelzi – furcsa is a település végét jelző tábla egy bicikliúton 🙂

Elhagyjuk Hévízet

Nemsokára elérjük a 71-es főutat – előtte megmásztuk az egyetlen mára rendelt emelkedőt, kemény 30 méter szinttel – átkelünk rajta, a mi utunk leágazik a fő bicikliútról, így innentől már jóval kevesebb kerékpárossal találkoztunk.

Kihalt kerékpárút Keszthely felé

Mielőtt elérnénk Keszthely feltűnnek a távolban a Keszhelyi-hegység hegyei, rajta a Festetics-kilátóval. Elfognak az emlékek, milyen jó is volt, amikor arra túráztunk. Kellemes bizsergés jár át, amikor arra gondolunk, hogy abban a kilátóban voltunk már, azt a hegyvonulatot megmásztuk már…

Keszthely házai, mögötte a Keszthelyi-hegység és egy apró pont a jobb oldalon lévő facsoporttól balra a hegyen: a Festetics-kilátó

Így merengve érkezünk meg végül Keszthelyre.

Ennél jobb képet nem tudtam készíteni a megérkezősünkről

Keszthely házai

Végül egy nappal előbb, de megérkeztünk Keszthelyre. Nemsokára lekanyarodunk a bevezető útról és a takaros utca végén feltűnik a Festetics-kastély.

Takaros utca, végén a kastély mered

A kastélyt sajnos már csak kívülről tudjuk megnézni, miután pont zárásra érünk oda. De kívülről is gyönyörű, teszünk egy kis sétát a hatalmas parkjában és megfogadjuk, hogy eme balszerencse ellenére is egyszer visszatérünk ide és megnézzük majd rendesen is.

A keszthelyi Festetics-kastély

A kastély után folytatjuk utunkat Keszthelyen. Először a sétálóutcára visz az utunk, amely a Fő tértbe torkollik, majd kacskaringós utcákon végül a Helikon-parknál kötünk ki.

Keszthely, sétálóutca

Keszthely, Fő tér

A Helikon park

A parkon átkelve már látszik utunk vége, a vasút- és buszállomás, de előtte lemegyünk a Balaton partjára, ha már ide eljöttünk, ezt nem hagyhatjuk ki. Szép a Balaton, meg kell hagyni!

Keszthely, Balaton-part

Miután kigyönyörködtük magunkat a végtelen kékség látványában, indulunk a buszállomásra. Szerencsére elég sűrűn indulnak buszok Hévízre, így nem kell sokat várnunk, jön is egy busz. Az út sem túl hosszú, így fél 7-kor már ismét Hévízen vagyunk – igaz, nem úgy, ahogy még reggel elképzeltük, de ez van, ezt már elfogadtuk. Felvesszük a szobánk kulcsát, lepakolunk, majd vacsorázni indulunk. Éppen valami borünnep – vagy ahhoz hasonló – van a sétálóutca végén, így belevetjük magunkat mi is a forgatagba és bár bort végül nem ittunk – én most fröccsöt kívántam volna meg, de a vérbeli borászok lehet, hogy nem nézték volna jó szemmel kérésem -, de az elengedhetetlen lángosost végül megtaláltuk, hogy rendes vacsora helyett egy-egy rendesen nagy sajtos-tejfölössel fojtsuk le a mai napot. Vacsora után még kicsit sétálunk Hévíz belvárosában, majd visszatérünk a szállásunkra aludni.
Másnap korán keltünk – úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy az előző napi fiaskó megismétlődjön, így inkább a korábbi busszal terveztük az indulásunkat. 8-tól lehetett reggelizni, mi már ott voltunk pontosan a kezdésre, majd a bőséges reggeli után irány a pályaudvar és kilenc előtt már úton voltunk Zalaszántóra. Nem sokkal fél tíz előtt szálltunk le a buszról. Pecsételtünk, lefújtuk magunkat kullancsriasztóval, levetkőztünk, mert már most kora délelőtt jó meleg volt – felhő egy szál  sem -, egy hibát követtünk csak el, úgy gondoltuk, hogy a szél miatt nem kell lekennünk magunkat naptejjel. Nos, a jövőre nézve: le kell 🙂

Zalaszántó, iskola, másnapi túránk kiindulópontja

Az előkészületek után elindulunk végül Hévíz felé. Az etap egyszerűnek ígérkezik: némi bemelegítés után megmásszuk a mai legnagyobb hegyet, amely tetején a Rezi vár vár :), majd leereszkedünk Rezi községbe, majd egy kis lapos ismét, végül még Hévíz előtt jön egy kisebb emelkedő, majd lemegyünk Hévízre. Mindezt kb. 19 km-en. Jól hangzik, nem?
Alig hagytuk magunk mögött Zalaszántó házait, máris feltűnik a megmászandó hegy, a Meleg-hegy, valahol a zöldben pedig ott vár eldugva Rezi vára is. Szép menet lesz!

A Meleg-hegy, ezt kell megmásznunk

Elhagyjuk Zalaszántót

Elhagyva Zalaszántót egy földútra fordulunk, amelyet botor módon követünk, aztán kiderül, sikerült letérnünk a kékről. Hogy hol kellett volna elhagynunk az utat, az kérdés, mindenesetre egy susnyás réten vágunk át, hogy visszataláljunk az utunkra. Végül rálelünk a keskeny ösvényre, amely most még jól járható, így kora tavasszal, el tudom képzelni, mi lehet itt nyáron 🙂

Ösvény a most még szolid aljnövényzetben

Aztán következett a túránk legkérdőjelesebb része: a Nagy-Séd patakon való átkelés. Ez vízállástól függően lehet nagyon könnyű vagy nagyon nehéz. Nekünk szerencsénk volt, bár esett az elmúlt időben, de előtte pedig nagy szárazság volt, így igen kevés víz csordogált benne, nem okozott gondot a köveken az átkelés.

Orsi átkel a Nagy-Séd patakon

A patak túloldalán aztán elindul az emelkedés. Első körben laza kétszáz métert emelkedünk a Meleg-hegy alatti nyeregig, majd onnan majd vagy 80 méter vár még a várig. Az emelkedő szép lassan indul, a nehezítést az éppen most virágzó rengeteg medvehagyma okozta illat bódító hatása jelenti. Egészen a csúcsig rengeteg medvehagymát láttunk, de nem csak egy-két szálat, hanem hatalmas összefüggő szőnyegeket. Csak reméltem, hogy nem ivódik bele a ruhánkba, különben nem engednek majd fel bennünket a buszra 🙂

Medvehagyma rengeteg

Lassú emelkedésben

Az út a lassú, kényelmes emelkedőből egyre meredekebbé válik, a környezet pedig egyre csodálatosabb lesz. Végül is mi szerettünk volna hegyet, meg is kaptuk 🙂 A vége azért elég meredekre sikeredett, de megoldottuk.

Emelkedő a Meleg-hegy oldalában

Jó meleg időnk volt a fák alatt is, azért az árnyékuk jól esett

A kép nem adja vissza a meredekséget, de a szépségét igen

A nyeregben megpihenünk egy kicsit, majd letérünk a kékről a Rezi vár kedvéért. A kék ugyanis nem érinti a környék egyik legszebb részét – a Sztúpa mellett – a Rezi várat. Egy nagyjából egy km-es kitérő és újabb emelkedők után érünk el a Meleg-hegy csúcsa alatt elhelyezkedő Rezi várat.

Úton a Rezi vár felé, visszatekintés a fák között Zalaszántóra, a kép tetején a fák között az a fehér a Sztúpa

Megérkeztünk a Rezi várhoz

Olvastunk róla, hogy megéri feljönni ide, mert szép a kilátás, ennyit tudtunk a Rezi várról, de teljesen leesett az állunk a látványtól. Amúgy is szeretjük a várakat (meg a kilátókat) és a szép kilátást, de erre nem voltunk felkészülve. Az egész környéket gyönyörűen be lehet látni, egyedül nyugat felé nem lehet szépen kitekinteni. Persze nekünk szerencsénk volt, szép időben voltunk fent. De azt, hogy innen látni fogjuk a Balatont, a korábbi túráink helyszíneit – a Szent-György hegyet, Szigligetet, a Badacsonyt -, az elkövetkezendő túráink helyszínét – Sümeget és az előtte lévő részt, Zalaszántót a Sztúpával-, nos arra egyáltalán nem számítottunk.

Kitekintés a Rezi várból északnyugat felé

Kilátás délkelet felé

Rázoomolva délkelet felé: balra hátul a Szent-György-hegy, középen a Badacsony, mellette Szigliget, a völgyben pedig ott a Balaton kékje

Peti a túrás. Mostanában napos időben már napszemüvegben nyomom, ennek köszönhetően már nem hunyorgok annyit, a zászlót pedig egyik bakonyi túrán láttuk egy túratársnál és lenyúltuk az ötletét

Természetesen Leó is ott volt velünk, háttérben elmosódottan Zalaszántó

Zalaszántó, innen indultunk. A kép közepén a templom mellett áll az iskola (világos szögletes épület), pontosan onnan indult a mai túra. A háttérben a hegyen, az erdők ölelésében a Sztúpa, amelyet majd az egyik elkövetkezendő túránkon fogjuk érinteni a Sümeg-Zalaszántó szakaszon

Sümeg. Balra tőle a lapos rész, az még a második szakaszhoz (Sárvár-Sümeg) tartozik, a felénk eső rész pedig a harmadikhoz (Sümeg-Keszthely), amelyből már csak a Sümeg-Zalaszántó maradt.

Régen volt már túraszelfi 🙂

Miután kigyönyörködtük magunkat Reziben, indulunk tovább. Visszamegyünk a nyeregig, majd elindulunk lefelé a kéken a Rezi község felé.

Az elvileg lefelé vivő út

A korábbi mászásunk alapján valami masszív ereszkedésre számítottunk, ehhez képest erős túlzással lankás az, amit kaptunk. Úgy látom, megint sikerült a hegy jó oldalán felmennünk 🙂 (ezt a Nagy-Gete óta Nagy-Gete effektusnak hívjuk, amikor a mászási oldal sokkal keményebb, mintha az ereszkedési oldalon mentünk volna fel). Hát, ilyen az élet 🙂
Sőt, a lanka nemsokára szinte vízszintesbe megy át Rezi előtt.

Rezi felé vezető út

Feltűnnek Rezi házai

Gyönyörű repceföld Rezi határában

Nemsokára elérjük Rezi szélét, ahol az egyik tanösvény tábla hátulján (!) megleljük a pecsétet. Pontosabban, ha nem lett volna ott egy bélyegző pár, akkor simán elmentünk volna mellette. Biztos megvan az oka, hogy a tábla hátulján van a pecsét, na de hogy nem jelzi semmi jelzés, az már furcsa. Mindegy, megtaláltuk, pecsételtünk, ettünk és indultunk tovább. Utunk Rezin keresztül vezetett tovább.

Megérkeztünk Rezibe

Szerencsére hamarosan lefordulunk a Cserszegtomaj felé vezető “fő”útról és a sokkal kellemesebb és hangulatosabb szőlőhegy felé vesszük az irányt. Jó sok szőlőtőke van itt is, állapítottuk meg és bántuk egy kicsit, hogy tegnap este nem kóstoltuk meg a borokat Hévízen – bár a balatoni borok nem a nagy kedvenceim, de hátha…

Kellemes út a szőlőhegy oldalában

Hamarosan letérünk a kellemes kis betonútról és betérünk az erdőbe, ahol egy nagyon hangulatos erdei ösvényen leereszkedünk a Gyöngyösi csárdához.

Ereszkedés az ösvényen

Megérkezünk a Gyöngyösi csárdához (balra van a Csárda, jobbra a betyárok temetője a fűzfa alatt)

Déja vu érzés fog el bennünket: reggel pont ezen az úton hozott bennünket a busz, ahová most megérkeztünk, az egyik megállója pont a csárda előtt volt. De mielőtt pecsételnék még megnézzük a két rezi betyár sírját, akik a csárda melletti hatalmas fűzfa alatt vannak eltemetve.

A fűzfa és alatta a betyársírok

Ezt követően pecsételünk a csárda előtti villanyoszlopnál, majd irány Hévíz. Most a sok hegy-völgy után jön a lapos rész. Igaz, arról nem volt szó, hogy mindezt országút mellett, legalábbis az elején, de majd’ egy km-t mentünk az autók mellett, szerencsére vasárnap délben nem volt túl nagy a forgalom.

Most is kaptunk egy kis országutat

Hamarosan letérünk róla és irányba állunk Hévíz felé. Elég sokáig megyünk szántóföldek mellett, tiszta Cserhát filingünk lett tőle egyébként. Na itt éreztem először, hogy bár nagyon jó, hogy fújdogál és hűt a szél, de bizony le kellett volna kenni magamat.

Cserhát érzés Hévíz előtt

A kb. 2 km-es lazítás után ráfordulunk az utolsó emelkedőre. Rövid, ám annál combosabb emelkedővel találtuk magunkat szembe, ami a sok lejtő és sík után nem csalt őszinte mosolyt az arcunkra.

Orsi ismét emelkedőben

Fent szép ligetes rész várt bennünket, szépen zöldellve, majd hamarosan megkezdtük az ereszkedést Hévízre.

Nemsokára már Hévíz jön

Megérkeztünk Hévízre – eddig ez az egyetlen település, ahol a nem országúton is találkoztunk helységnév-táblával. Több várostáblát a kékre!

A kék Hévíz borospincés részén visz keresztül, amely csak kiépítettségében emlékeztet a Szépasszony-völgyre, hangulatban sajnos nem, persze lehet, hogy rosszkor voltunk arra. Ismét kihagyom a borkóstolás lehetőségét, éhesen a tűző napon nem tűnik valami jó ötletnek. És talán ez volt végképp az a pont, ahol elátkoztuk azt a tegnapi fránya dugót és a napot, ugyanis ha most nem most lenne, amikor megyünk a buszhoz, hanem a tegnap este, akkor tuti beültünk volna valahová borozni és vacsorázni. De hát ilyen az élet, ez adott.

A hévízi pincesorról egy nagyon rossz kép

Hamarosan megérkezünk most már tényleg Hévízre, sőt nemsokára már az ismerős utcákon vagyunk. Milyen pikáns: elmegyünk a hotelünk előtt, ahonnan reggel indultunk. Közel 5 óra és 19 km után ismét visszatértünk.

Hévíz házai

És az ismerős utcák, a hotel után felbukkan a mai túránk ma már egyszer szintén látott végállomása, a buszpályaudvar is. A 15:30-as buszt céloztuk meg, jóval előbb odaértünk. 15 perccel túlléptük a füzetben lévő szintidőt, de abban ugyebár nincs benne a Rezi vár, szóval vagy 20 perccel megint jobbak voltunk. Átöltözünk, kicsit pihenünk, majd jön a busz és indulunk haza. Jó kis két nap volt ez is!

Nem teljesen így terveztük ezt a két napot. De olyan érzésünk volt, hogy amióta kiderült, hogy nem tudjuk Zalakarosról megcsinálni ezt a szakaszt, mintha elátkozták volna, semmi nem akart sikerülni. Így amikor ott álltunk a dugóban, én először nagyon ideges lettem, hogy nem tudjuk az eredeti tervet tartani, de aztán felröhögtem, hogy na jó, azért ez már sok a rossz előjelből és elég! Így végül, bár nem maradéktalanul, de sikerült két remek túrát összehoznunk. Persze, biztosan lehetett volna jobb is, jóllehet nem vagyok benne biztos, hogy nagyon lett volna erőnk az eredeti tervek szerint megnézni a kastélyt másnap, de jó azt hinni. Szóval a rossz előjeles kezdés után szerintem kihoztuk a maximumot, és merem állítani, onnantól kezdve, hogy kiszálltunk az autóból Hévízen, már minden rendben volt. Mert mind a két túra kiválóra sikeredett, a szállásunk rendben volt, a közlekedések is, a lángosról nem is beszélve. Egy szó mint száz, végül csak sikerült remek túrákat összehoznunk. Rezi vára csodálatos volt, nálam bekerült a kéktúra legjobb élményei közé, már alig várom, hogy a Sztúpát is megnézhessük majd. És mint eddig mindig: ez a Keszthelyi-fennsíkos túra is teljességgel lenyűgözött. Köszönöm ez úttal is a kéknek, hogy megismertette velem ezt a részt. Keszthelynek még adósa vagyok, ígérem, hogy egyszer majd meglátogatom rendesen. Alig várom már, hogy ismét errefelé menjünk!

OKT 3. szakasz Sümeg-Keszthely

1. nap Hévíz-Keszthely

Táv: 7,4 km
Szintemelkedés: 55 m fel, 60 le.
Érintett települések: 2 db (Hévíz, Keszthely).
Pecsétek: 2 db.

2. nap Zalaszántó-Hévíz

Táv: 16,8 km (hivatalosan), 18,9 Rezi várával
Szintemelkedés: 455 m fel, 526 le.
Érintett települések: 3 db (Zalaszántó, Rezi, Hévíz).
Pecsétek: 4 db.

Összesen:
Táv: 685 km (58,6%)
Pecsétek: 96

Első nap (Hévíz-Keszhely) szinttérképe

Első nap (Hévíz-Keszhely) útvonal

Második nap (Zalaszántó-Hévíz) szinntérképe

Második nap (Zalaszántó-Hévíz) útvonala

Reklámok

Kéktúra: 2. szakasz elkezdve – Sárvár (és környéke) meghódítása

A múltkori túrán megtörtént Sárvár bevétele, de akkor csak nagyon rövid időt tudtunk ott eltölteni. Mindenképpen szerettünk volna visszatérni a városba és megismerni azt, ha már arra vitt az utunk. A második szakasz (Sárvár-Sümeg) erre jó alkalmat kínált, így ennek az elkezdését összekötöttük a város felfedezésével – imádjuk az ilyen városlátogatós-túrás hétvégéket. Péntekre mind Orsi, mind én kivettünk szabit, így aztán délután már úton voltunk Sárvár felé.
Előtte elég sokat gondolkoztunk, hogy menjünk-e, mert esőt és lehűlést ígértek a hétvégére, de aztán úgy láttuk, hogy esni csak éjjel fog majd, a hideggel meg majd megbirkózunk, amúgy sem vagyunk cukorból, hogy egy kis eső ártson nekünk. Így amint sikerült szállást foglalnunk, már csomagoltunk is.
Szemerkélő esőben és szeles, hideg időben érkeztünk meg a sárvári vasútállomásra. Hát, nem egészen ilyen az ideális áprilisi idő, de ez van. Kis séta után érkezünk meg a szálláshelyünkre, a Vár-Park panzióba. A kedves tulaj hölgy elmondja, amíg az adminisztrációt intézzük, hogy reggel még havas eső is esett. Az igen!
Kipakolás után vacsorázni indulunk, a tulaj a Platán éttermet ajánlotta, nem is csalódtunk benne, jó nagyot és finomat ettünk. Dideregve tértünk vissza a szállásunkra, nem is a hideg, inkább a szél nem tetszett annyira, elég viharos volt, persze mindez a hőérzetünket is rontotta. Sebaj, a forró zuhany alatt jól felfrissültünk, a vastag takaró alatt sem fáztunk (éjszaka aztán a fűtést is bekapcsolták).
A finom reggeli után először elindultunk felfedezni Sárvárt, pontosabban a várat. Ugyanis a hétvégi buszközlekedés miatt nem semmi logisztikát találtunk ki: busz vagy kora reggel vagy késő délelőtt megy Gércére. A kora reggeli esélytelen nekünk, így marad a késő délelőtti, előtte pedig kényelmesen meg tudjuk nézni a várat. És miért Gérce? Nos a második szakasz Sárvárról indul Sümegre, ebből néztük ki az első részt, a Sárvár-Káldot. Ez közel 27 km, de teljesen sík. Eredetileg egyben csináltuk volna meg, de egyrészt Orsi térde nem biztos, hogy jelenleg ezt bírta volna, másrészt este úgy sem tudtunk volna hazamenni, mert egyrészt mire visszaérnénk Káldról, már nincs haza vonat, másrészt a városra is kíváncsiak vagyunk. Így tehát kettébontottuk a 27 km-t, lett a Sárvár-Gérce és a Gérce-Káld etap. És amiért a másodikkal kezdtük: így vasárnap jobban tudunk a visszafelé tartó buszhoz igazodni, hamarabb tudunk hazamenni.
Szóval mielőtt elindultunk volna 11 órakor Gércére, előtte elmentünk megtekinteni a Nádasdy-várat.

A sárvári Nádasdy-vár

Természetesen Leó is ott volt velünk

Magát a várat igen hamar körbejártuk, nagyon szép egyébként, csak hát ez nem egy olyan klasszikus vár, mint a hollókői, csókakői, hanem ez várkastély, így nem annyira kacifántos, nincsenek nagy őrtornyok meg ilyenek. De mindezek ellenére nagyon tetszett. De a vár sava-borsa az a kiállítás, amelyben nagyon sok mindent megtudunk a vár névadójáról, illetve a nevezetes Nádasdy-huszárokról, valamint a vár korabeli berendezéséről. Aki arra jár, mindenképpen nézze meg, nagyon érdekes!
Majd a kulturális túra után jöhetett az igazi. Negyed 12-kor jött is a busz, majd alig negyed óra múlva már Gércén voltunk. A pecsételést itt holnapra hagytuk, indultunk is rögtön Káld felé.

Gérce

A községet egy kis kaptatóval hagyjuk el és érünk be az erdőbe. Mielőtt elindultunk, tanakodtunk, hogy vegyünk-e fel kamáslit vagy sem, hiszen tegnap és az éjjel is esett. Majd megláttuk a bár nedves, de egyáltalán nem sáros utat, lemondtunk róla.

Gérce (és az éjszakai eső) után

A földút nem tart sokáig, hamarosan elértük a 84-es utat, kis várakozás után sikerült rajta átkelnünk. Úgy láttuk, hogy innentől egy darabig aszfaltozott úton fogunk menni.

A 84-es úton átkelve aszfaltozott erdészeti út várt bennünket

És valóban, mint később kiderült egészen a Hidegkúti erdészházig megyünk majd ezen az aszfaltozott erdészeti útig.

Úton az első pecsét felé

Menet közben beértünk a Farkas-erdőbe

Nemsokára elértük az első pecsételési pontot, a Rózsáskerti erdészházat. Pecsételünk, eszünk, majd indulunk tovább. Az út egyébként gyönyörű, magas fák között haladunk, amelyeket kezd megérinteni a tavasz és egyre több rajtuk a zöld.

Úton Káld felé

A Farkas-erdő fái

Nagyjából 4,5 km után érkezünk meg a Hidegkúti erdészházhoz, amely cseppet sem hasonlít erdészházra, inkább valami puccos erdei kúriának hat, ahol őrült milliárdos rejtőzik a világ elől. Ezt erősíti a rét közepén álló – gyönyörű – kápolna is. (Persze az ok sokkal prózaibb, a felújított és kibővített vadászház konferencia-központ és kedvelt házasságkötő- és lagzi helyszín). Pecsételünk, pihenünk kicsit mielőtt továbbindulnánk.

A felújított Hidegkúti vadászház

Kápolna a vadászház melletti réten

Az erdészház után “komoly” emelkedő vár bennünket.

Emelkedő

Az emelkedő tetején letérünk a kékről és a kék háromszög jelzésen megyünk tovább, ez ugyanis egy kilátóhoz vezet, mi pedig imádjuk a kilátókat és a szép kilátásokat. Azt persze nem tudtuk, hogy oda jó néhány kisebb völgyön kell átkelnünk 🙂

Egyik völgy a kilátó előtt

Ezekkel megküzdve értünk el a 2015-ben átadott Scherg Lőrinc kilátóhoz. Teljesen rejtély számunkra, hogy miért is nem erre jön a kék, hiszen ez eddig ennek a résznek a legjobb része. A kilátás sajnos a nem túl jó idő miatt nem a legjobb volt.

A Scherg Lőrinc kilátó

Kilátás Gérce felé

A Kemeneshát

Kilátás Káld felé

Elvileg arrafelé jó időben a Kab-hegy is látható

Ezeket láthatjuk

Miután kigyönyörködtük magunkat, indultuk tovább Káldra. A kék háromszög jelzésen visszatértünk a kékre, majd innen már csak két km van hátra. Egyszer csak mozgást veszek észre a távolban és egy hatalmas szarvascsorda (lehettek vagy tízen) vonult át tőlünk nem olyan messze az úton. Az igen! Eleddig a legtöbb állatot ezen a tájon láttunk! Feldobva megyünk tovább és nemsokára meg is érkezünk Káldra.

Megérkezünk Káldra

Bent a központban az általános  iskolánál pecsételünk – ironikus módon az a kilátó van Káld pecsétjén, amelyet nem érint  kék -, majd rövid várakozás után jön a busz, hogy visszajussunk Sárvárra. Ott nem egyből a szállásra megyünk, előtte még megnézzük az arborétumot.  Tetszett, mutatós volt, főként hogy sok fa most kezdett virágozni, de nem volt túl információ-dús, néha azt éreztem, mintha még mindig egy sima erdőben lennék, nem egy botanikus kertben. Lehetne jóval több tábla, nagyon sok fánál semmi nem volt kiírva. A zirci ennél nagyon sokkal szebb és jobb volt, pedig ott ősszel voltunk!

A sárvári arborétum

A sárvári arborétum

A sárvári arborétum

Az arborétum után visszatértünk a szállásunkra, kicsit pihentünk majd a szokásos túra utáni pizzánkért indultunk. Sikerült egy jó messzi pizzériát választanunk, úgyhogy rátettünk még egy adagot a mai túrára, de legalább jót ettünk 🙂

Másnap reggel szolid eső ébreszt bennünket. Na remek. Hideg és eső, remek párosítás. Tegnap hideg (7 fokot mutatott a hőmérő) és viharos szél, ma 7 fok és eső. Sebaj, legalább a szél már kevésbé fúj. Reggeli után, 9 óra magasságába indulunk utunkra Gérce felé. Szerencsére most odafelé nem kell a tömegközlekedéshez igazodnunk. Szemerkélő, de nem vészes időben kerüljük meg a már látott várat és indulunk a Csónakázó-tó felé. Eleinte a már korábban megénekelt Gyöngyös-patak partján haladunk, majd kelünk át azon.

Kéktúra útvonal Sárváron belül, a Gyöngyös patak partján

A Gyöngyös-patak

A patakon való átkelés után átvágunk egy nagy réten és máris a Csónakázó-tó mellett vagyunk, amely tekintettel a rossz időre, teljesen kihalt.

A sárvári Csónakázó-tó

Hangulatos útvonal a tónál

Az útvonalat nagyon ügyesen és hangulatosan alakították ki egyébként, szépen körbejárjuk a tavat, még egy kis hídon is átkelünk. A hangulatos tó és park után viszont rávisz bennünket a Sárvárról kifelé vezető 84-es útra. Elhaladunk a fürdő mellett – ez az egyetlen nevezetesség, amelyet kihagytunk, persze a sors fintora, hogy most kint a hideg esőben ázunk.

A sárvári fürdő

A város határában átkelünk a Rába folyón – amely majd Győrnél fog a Mosoni-Dunába ömleni.

A Rába

Majd nem sokkal hivatalosan is elhagyjuk Sárvárt – persze csak egy időre, innen megyünk majd még haza 🙂

Elhagyjuk a várost

Szerencsére nem kell sokáig a 834-es út mellett mennünk, bár egyszer még át kell kelnünk a 84-es úton. Szerencsére a forgalmasabb útszakaszon volt vagy bicikliút, vagy széles patka. Közel 5 km aszfalt és országút után jó végre befordulni az erdőbe. Ahogy beérünk a fák közé, a korábbi csendesen szitáló eső rákezd rendesen. Előkerülnek a poncsók, majd megyünk tovább. Hamarosan egy újabb állatos kalandba csöppentünk, nem messze tőlünk egy fiatal róka szaladt át előttünk. Őrület, mennyi állat van erre.

Úton Sitke felé

Az erdőben elég hosszan megyünk, majd hamarosan egy mező szélére érünk ki. Szerencsére nem megyünk sokat a mezőn, hamarosan ismét visszatérünk az erdőbe.

Zöldellő szántóföld

Kellemes erdei út

Sitke előtt ismét egy mezőn haladunk keresztül, itt majdnem elkevertünk, mert nem volt túl egyértelmű a jelzés, szerencsére a a GPS kisegített bennünket. Így hamarosan megérkeztünk Sitke széléhez.

Megérkeztünk Sitkéhez

A településre nem mentünk be, csak annak a szélén, a felújított kápolna mellett haladtunk el. Megnéztük közelről is a kápolnát, nagyon szép, sajnos bemenni nem lehetett.

Balra Sitke, jobbra a felújított kápolna

Sitke után még 4 km volt hátra Gércéig. Az út innen már nem volt annyira izgalmas, szinte végig szántóföld mellett mentünk, ahol éppen most kezdtek virágozni a repcék.

Repceföld, távolban Gérce házai

Dél előtt érkezünk meg végül Gércére, korábban, mint ahogy számítottunk, pedig a végén már igen lassan mentünk. 🙂

Gérce házai – ismét

A polgármesteri hivatalnál pecsételünk – esőben ez nem is annyira könnyű -, majd átbattyogunk a szerencsére fedett buszmegállóba. Szerencsére nem kell túl sokat várnunk és úton vagyunk vissza Sárvárra. A szállásról elhozzuk az otthagyott cuccunkat – ami nem volt fontos, nem vittük magunkkal -, majd irány a vasútállomás. Fél háromkor – csakúgy mint a múltkor – szemerkélő esőben hagyjuk el Sárvárt. A hétvége iróniája, hogy Pesten majdhogynem napsütésben és 10 fokkal melegebb időben szállunk le a vonatról…
Összegezve azt tudom mondani, hogy nem ez volt az eddigi túrázásunk legizgalmasabb két túrája, de igyekeztünk azért megtalálni benne a jókat (állatok, kilátók), illetve maga Sárvár sokat dobott azért ezeken a túrákon. Örülök, hogy felfedeztük Sárvárt, még soha nem jártam ott, egy nagyon kedves, hangulatos várost ismerhettünk meg. Maguk a túrák egyáltalán nem voltak fárasztóak, az első nap után gond nélkül mentünk másnap is. Valószínűleg simán ment volna egyben is a kettő, de jó volt ez így is. Úgyhogy most várjuk a következő túrát!

OKT 2. szakasz Sárvár-Sümeg

1. nap Gérce-Káld

Táv: 13,7 km
Szintemelkedés: 148 m fel, 153 le.
Érintett települések: 2 db (Gérce, Káld).
Pecsétek: 3 db.

2. nap Sárvár-Gérce

Táv: 12,1 km
Szintemelkedés: 133 m fel, 120 le.
Érintett települések: 3 db (Sárvár, Sitke, Gérce).
Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 661 km (56,6%)
Pecsétek: 92

Első nap (Gérce-Káld) szinttérképe

Első nap (Gérce-Káld) útvonala

Második nap (Káld-Sárvár) szinttérképe

Második nap (Káld-Sárvár) útvonala

Kéktúra: 1. szakasz folytatva -egy napos túra a Kemenesháton

Igazából ezt és az ezt megelőző szakaszt (Kőszeg-Tömörd) egy hétvégén szerettük volna teljesíteni, de szombatra bejött egy családi program, így választhattunk: vagy megyünk a Pilisbe/Börzsönybe egyet kirándulni, vagy utazunk le egynaposra és megcsináljuk valamelyiket a kettő közül. Végül az utazás mellett döntöttünk, így két héttel az első kisalföldi sík túránk után ismét az a vidéket vettük célba. Sokat vacilláltunk, hogy melyik szakasz legyen, végül a kicsivel hosszabb Tömörd-Szelestét választottuk.
A lejutást szerencsére sikerült ismét Oszkár telekocsival megoldani, így olyan vészesen korán sem kellett kelnünk, fél 9-kor indultunk Kelenföldről, fél 11-re már Szombathelyen voltunk a pályaudvarnál. Kis keresgélés után megtaláltuk, hogy honnan megy majd a buszunk tovább Tömördre. Az idő már most elég meleg, egy pulcsiban vagyunk már csak, egy darab felhő nem lesz az égen. Elgondolkozom: lehet, hogy hozni kellett volna a naptejet?
Nemsokára jön is a busz – majdnem rosszra szállunk, egyszerre három is beállt -, szerencsére sikerült megtalálni a mienket. Irány Tömörd. Szűk fél óra alatt meg is érkezünk mai túránk kiindulópontjára. Egy néni, aki velünk együtt szállt le útba igazít, hogy a pecsét a templom mögött lesz majd.

Megérkeztünk Tömördre

El is indulunk a templom felé, mögötte egy esőbeállónál meg is leljük a pecsétet. A túrához nekivetkőzünk rendesen – a hőmérő 24 fokot mutat! -, nem számítottunk rá, hogy ilyen meleg lesz. Basszus tényleg kellett volna az a naptej. Felteszem a napszemüvegem, ez lesz a debütálása, eddig még soha nem túráztam/futottam benne, de észrevettem, hogy nagyon hunyorgok erős fénynél, így most kipróbálom. A kis technikai szünet után, fél 12 magasságában elindulunk Szeleste felé.

Elhagyjuk Tömördöt

Elindulunk tehát végig a jó hosszú falun, nemsokára hátunk mögött hagyjuk a házakat, egészen Szelestéig nem fogunk újabb települést érinteni. Az aszfaltút nem marad abba, egy jó darabig még elkísér bennünket. A természet még éppen hogy csak éledezik, a legtöbb fa még komor, de nem egy már rügyezik, sőt találtunk már azért virágzó fákat is! Az út amelyen megyünk egyébként szép lehet nyáron is, teljes pompájában.

Tömörd után

Kicsit furcsa volt a sok kopasz fa között ez a teljesen virágba borult fa

Kellemes út

Van egy kis szintkülönbség, de meg sem érezzük, ez a túra szintén nem a nagy emelkedők miatt lesz majd emlékezetes. Hanem főként a nyílegyenes utakról, amelyből volt egy jónéhány az út során.

Egyenesen előre

Nemsokára elérünk a Kincsédpuszta nevű helyre, amely igazából néhány házat takar csak, egy nagy U betűvel kerüljük meg a házakat. A házak után remek kilátás nyílt az Alpokaljára, benne Írott-kővel, amely a kéktúra kiindulópontja, és még szeretnénk idén meghódítani.

Párás Alpok-sziluett a távolban

Ezt követően ráfordultunk szerintem a kéktúra leghosszabb egyenesére: nagyjából 3,5 km hosszan mentünk egyenesen előre. Először még jó széles, murvás úton, majd keskeny, ám annál hangulatosabb bokrok között. Nagy meglepetésünkre, itt találkoztunk velünk szemben túrázókkal is.

Indulunk neki a hosszú egyenesnek

Bódító illatú bokrok között

Ezen a meleg tavaszi napon sem volt gyenge kihívás, nyáron ez még kegyetlenebb lehet a forró napsütésben. Ezt követően hamarosan elértük az Ablánc-patakot, amelyen szerencsére egy kis hídon tudtunk átmenni.

Orsi az Ablánc-patak fölött

A patakot követve jutottunk el a nem működő Ablánc csárdához, a mai második pecsétünkhöz. A környéken nagy építkezés nyomai láthatóak (vasárnap ott jártunkkor nem dolgoztak), nem elképzelhetetlen, hogy egyszer csak megnyitja majd ismét a kapuit a csárda.

Az Ablánc csárda, előtérben a pecsét

Pecsételés után kis pihenőt tartunk, eszünk, cipőt igazítunk, majd indulunk tovább. Nagyjából 400 métert megyünk az országúton, majd ráfordulunk a mai szakasz egyetlen komoly emelkedőjének: nagyjából 5 méter szintet gyűrűnk le vagy 400 méter alatt. Még meg sem izzadtunk komolyan 🙂

Az emelkedő

Ezt követően gyönyörű fenyvesek között folytatjuk utunkat, amíg el nem értük a vasútvonalat, amely alatt egy aluljárón tudunk átkelni.

Fenyveserdő

Vasút alatt

Az aluljáró után ismét fenyőerdőben folytatjuk utunkat, egész túránk talán legszebb része volt ez, keskeny ösvényen haladunk a magas fák között.

Ösvény a fenyőerdőben

A fenyőerdő után nem sokkal már feltűnnek a távolban Szeleste házai. A túrának persze még közel sincsen vége, hiszen a vasútállomás a hosszú falu másik végén található.

Feltűnnek Szeleste házai

Orsi térde a falu határában hirtelen megadja magát, mint egy vert sereg úgy botorkál be a Szelestére. A múltkor is fájt már neki, de nem ennyire.

Megérkeztünk Szelestére

Elérünk a Máté kocsmáig, ott bent vár bennünket a pecsét. Vannak ám érdekes alakok az italmérő egységben, de amikor meglátnak bennünket egy szó nélkül odaengednek a pultnál lévő pecséthez. Iszunk egy kólát, jól esik a hideg és cukros üdítő, majd indulunk tovább, még két km van az állomásig. Úgy terveztük, hogy ha maradt volna egy kis időnk, akkor megnéztük volna az arborétumot, de így inkább egyenesen a vasútállomásra megyünk.
Kiérünk a faluból, elérünk arra a helyre, ahol két hete kiszálltunk az autóból és megkezdtük a Sárvár felé tartó túránkat. Nekem az ilyen pillanatok mindig nagyon örömteliek, jó újra látni egy korábbi túránk kezdőpontját (néha a végpontját), eszembe juttatja azt a részt, kellemes emlékeket felidézve.

Búcsú Szelestétől

A falu szélétől még 800 méter van az állomásig. Átkelünk két körforgalmon és az M86-os felett egy felüljárón, hogy megérkezzünk Ölbő-Alsószeleste vasútállomásra. Nincs pénztár, a legközelebbi falutól is legalább egy km-re van, de mégis annyira takaros és rendben tartott.

Túránk végpontja, Ölbő-Alsószeleste vasútállomás

Túránk ezennel véget ért, a vége 22,8 km lett, a teljes idő 5:15, ami azért elég jó, ez persze a bruttó idő, benne vannak a megállások is, de így is 4,3 km/h lett az átlagtempónk. Na igen, síkon könnyű gyorsan haladni 🙂
Rövid várakozás után jön is a vonat, amellyel először Répcelakig jutunk el, majd kis várakozás után befut az IC, amivel már Pestre jutunk. 8 óra előtt nem sokkal, 12 órával reggeli távozásunk után már otthon is vagyunk. Tartalmas egy nap volt 🙂
Azért nem mondom, hogy nem fáradtam el, bár inkább más jellegűek voltak most a nehézségeink, Orsinak a térde fájt már nagyon a végére, nekem meg a talpam, sikerült megint egy újabb vízhólyagot összegyűjtenem.
Haladtunk tehát tovább a kéktúra első szakaszán, és bár biztos, hogy nem ez lesz a legemlékezetesebb túránk, azért szerintem a lehetőségekhez mérten elég jól állították össze az útvonalat, jó sok erdőt érintett, ami pozitív csalódás volt, én valahogy sokkal rosszabbra számítottam. Még van azért ebből a síkból, ha más nem, akkor a Tömörd előtti szakasz (Kőszeg-Tömörd), na meg a Sárvár-Sümeg közötti rész sem a nagy emelkedőiről lesz majd emlékezetes. Sebaj, kellenek ezek is, egyre jobb formába kerülünk, aztán jöhetnek majd a hegyek!

OKT 1. szakasz Írott-kő – Sárvár
Ebből teljesítve: Tömörd-Szeleste

Táv: 22,3 km (20,3 a hivatalos, mi továbbmentünk a vasútállomásig)
Szintemelkedés: 200 m fel, 250 le.
Érintett települések: 1 db (Tömörd, Szeleste).
Pecsétek: 3 db.

Összesen:
Táv: 635 km (54,3%)
Pecsétek: 87

A szinttérkép

Az útvonal

Kéktúra: 1. szakasz elkezdve – Sárvár bevétele

Újra a Kéken! 🙂

Ezt a túrát eredetileg két héttel ezelőttre terveztük, kiegészítve egy sárvári ottalvással és városnézéssel, de nem éreztem akkor túl jól magam – na meg akkor jött be az a nagy hideg és szél -, így akkor lemondtuk (aztán persze vasárnap elmentünk a Nagy-Kopaszra, amiről elmaradt a beszámoló 😦 ). Ám csak motoszkált bennünk a dolog, hogy kellene menni ismét túrázni, de most már jó lenne a kéket is folytatni, igen ám, de csupa két vagy három napos túra van a talonba. Oké, akkor menjünk a Börzsönybe, az örök kedvenc Nagy-Hideg-hegyre. Oké, nézem az időjárást: vasárnap szakadni fog az eső -hát az nem túl biztató…és Sárvárnál: ott nem lesz eső – így hát eldőlt, hogy irány Szeleste! Ez természetesen azt is jelenti, hogy máskor fogjuk majd Sárvárt megnézni, most csak egy napra ruccanunk le. Azért nem tudtunk most két napra menni, bár szép idő volt szombaton, de itthon volt a húgom és az ő születésnapját ünnepeltük.
Már csak a lejutás megoldása volt hátra: abban megegyeztünk Orsival, ha egy mód van, akkor nem szeretnénk korán kelni. Ki is néztünk egy 9:25-ös vonatot, de végül sikerült egy Oszkár-os fuvart találni, amellyel gyorsabban és kényelmesebben tudunk lejutni a célállomásra.
Így esett meg, hogy vasárnap reggel 9 órakor a kelenföldi p+r parkolóban vártunk a fuvarunkra, hogy alig két óra alatt lejussunk Szelestére, ez lesz ugyanis a mai túránk kiindulópontja. 11 óra előtt, kellemes, ám erősen borult és szeles időben szálltunk ki az autóból. Rövid készülődés – és egy Szelestére vetett pillantás – után elindultunk úti célunk, Sárvár felé.

Szeleste házai – ide most nem mentünk be

Indulunk Sárvár felé – ami arra van

Elindultunk tehát Sárvár felé, először ehhez az M86-os út felett megyünk át egy felüljárón, majd rövid séta után elérünk Ölbő-Alsószeleste vasúti megállóhelyre – ide érkeztünk volna, ha vonattal jövünk, és még egyszer látni fogjuk, amikor majd az előző rész végén itt vonatra szállunk. Hát, ahhoz képest, hogy egy két falu között a semmi földjén lévő vasútállomás, igencsak takaros… A vasúti sínek mellett indulunk tova.
Azért is szerettünk volna mindenképpen eljönni már erre a túrára, mert van a kéktúrának itt a Dunántúlon egy kb. 130 km-es szakasza, amely majdnem teljesen sík és hát kíváncsiak voltunk, milyen is, ha nincsen egy szakasz teletűzdelve megmászandó hegyekkel. A 21 km-es távra 40 méter fel és 50 méter le szint volt az itinerben. Igen, 40 méter, nem hagytam le egy nullát! Ez bizony azt jelenti majd, hogy izzasztó emelkedő nem sok lesz és ellátunk nagyon sokáig. Üdv a Kisalföldön! Ezt nem sokkal az indulásunk után meg is tapasztaltuk.

Hát, emelkedőt nem sokat látunk

Pont ezért is választottuk ezt a tavaszi időszakot erre a részre, mert úgy véltük – ami aztán be is jött -, hogy nyáron, a tűző napon itt nem sok árnyékban lenne részünk. Ilyenkor tavasszal – vagy ősszel – ez persze egyáltalán nem zavaró.
Nemsokára elkanyarodtunk a sínek mellől, és szerencsére a szántóföldek mellől is, és nagy örömünkre betértünk – egy még ugyan kopár – erdőbe. Itt ért minket egy újabb szuper dolog, ugyanis előttünk nem messze a bozótosban észrevettünk három őzet – egy anyukát és két csemetét -, akiket – hála a kopárságnak – tisztán láttunk. Észrevettek bennünket, menekülőre fogták, de jó sokáig láthattuk őket. Milyen jó volt!

Erdőben is vezetett az utunk. Ez egyébként egy emelkedő…

A kopár – amúgy tölgyes -erdőt nemsokára fenyőerdő váltja. Imádjuk a fenyőerdőket. Nyugodtan mondhatom, hogy eddig ez a túra messze felülmúlt a várakozásunkat.

Fenyőerdőn át is vezetett az utunk

Kiérve a fenyőerdőből délnek fordulunk, egy széles erdészeti úton indulunk tovább. Itt nyáron egyébként jó meleg lehet, ha idetűz a Nap. A mi mostani időnk sem rossz, a kezdeti hűvösebb idő 17 fokig ment fel, amit csak az erős szél hűt le néha, ha szélárnyékban vagyunk, akkor kifejezetten melegünk van. Az esőnek híre sincs, sőt kezd felszakadozni a felhőzet. Mégiscsak kellett volna az a napszemüveg is.
Az egyik bekötőúton aztán ismét egy állatot látunk meg: tőlünk nem messze egy hatalmas szarvassal nézünk szemet. Már csak egy róka és egy vaddisznócsorda hiányzik, hogy teljes legyen az állatfarm 🙂

Úton dél felé

Nemsokára keresztezzük a 88-as utat, majd beérünk a Váti erdőbe, amely túloldalán már Bögöt vár bennünket. Kiérve az erdőből egy fasor vezet bennünket tovább, nyáron ez nagyon kellemes és hűs lehet, most még sajnos nagyon kopár, a természet még nem éledezik. A fák között már fel-felbukkannak Bögöt házai.

Fasor Bögöt felé

A fák mögött Bögöt házai

Megérkeztünk Bögötre

Nemsokára megérkezünk Bögötre, ahol a központban célba is vesszük a padokat: egyrészt vetkőzünk, mert jó meleg van, másrészt ebédelünk, mert alaposan megéheztünk. Jó tempót diktáltunk, több mint 9 km-t tettünk meg kevesebb mint két óra alatt. Persze síkon könnyű ily gyorsan haladni. A rövid pihenő után pecsételünk a Polgármesteri Hivatal oldalában, készítünk egy fotót Leóról, majd indulunk tovább.

Leó is ott volt velünk, itt éppen Bögötön

Kifelé Bögötről

Szántóföldek között egy szép széles úton hagyjuk magunk mögött a települést.

Kellemes sétaút

Hamarosan elérjük ismét a már korábban látott vasúti síneket, átkelünk rajtuk, majd ismét belevetjük magunkat egy erdőbe. Kicsit fura, hogy a korábbi össze-vissza útvonalvezetés helyett itt legtöbbször nyílegyenesen – és tökéletesen egyenesen – vezetnek az utak. Érdekes így “kanyarogni” az erdőben.
Hamarosan kiérünk a fák közül és a távolban feltűnnek Csénye házai. Megdöbbent, hogy a környéken mennyi szélgenerátor (szélturbina) van. Én ennél jóval kevesebbről tudtam. Örülök nekik egyébként, szerintem állati jól néznek ki, és a nagy szélnek köszönhetően ráadásul mind forog is 🙂

Szélturbinák Csénye határában

Szóval ráfordulunk a Csénye felé vezető útra, kiérve az erdőből ismét elkap bennünket a viharos szél, de most jól esik, mert hátulról fúj, segítve a haladásunk 🙂 Hamarosan megérkezünk a következő településre, Csényére. Itt nincs pecsételés, majd a következő faluban lesz, így a templom megcsodálása után indulunk tovább.

Megérkeztünk Csényére. A háttérben egy – domb híján – rendhagyó kálvária látható

Csénye után kb. 2 km-t megyünk országúton, szerencsére elenyésző a forgalom. A távolba pedig feltűnnek Sárvár házai.

A távolban Sárvár, előtérben az ipari parkkal

De mi még előtte teszünk egy kis kitérőt Csényeújmajor felé – ez is Csénye része egyébként -, egy lerobbant major és néhány ház, és természetesen a pecsét található itt, mégpedig egy gyönyörű kápolna előtt.

Csényeújmajor – kápolna, előtte a kerítésen a pecsét

Innen már nincs sok hátra Sárvárig, nagyjából öt km. Ennek a legnagyobb részét a Gyöngyös patak mellett tesszük meg, annak töltésén. (Sokat gondolkoztam, hogy van-e valami köze a Mátrában lévő Gyöngyös városához, de úgy látom, semmi, ráadásul a város a rajta áthaladó szintén Gyöngyös patakról kapta a nevét, ráadásul 1284-ben, szóval egyáltalán nem értem, hogy ez miért Gyöngyös patak, ráadásul az eredetileg a Savaria nevet viselte…)

Úton Sárvár felé a töltésen

Sárvár házai, jobbra a Gyöngyös patak

Nemsokára megérkezünk Sárvárra. Még soha nem jártam ebben a városban, a felfedezés örömével érkezem meg tehát. Sajnos ezen alkalommal még nem túl sokat tudunk belőle felfedezni, ugyanis egyből a vasútállomást vesszük célba – ez volt a mai terv. Kereken öt óra (bruttó!) múltán érkezünk meg a vasútállomás épülete elé. Megfáradtan ülünk le, azért ez sem volt annyira sétagalopp, jóllehet azért kevésbé fáradtunk el, mint a hegyes-völgyes túrákon.
Nemsokára jön is a vonat és elindulunk hazafelé. De megfogadtuk, hogy visszajövünk még ide Sárvárra, felfedezni a várost. Kíváncsiak vagyunk a várra, az arborétumra. Szóval a következő túrát mindenképpen úgy fogjuk szervezni, hogy legyen időnk és lehetőségünk megtekinteni a várost is. Ma sajnos nem volt, de ezt tudtuk is.
Megmondom őszintén, ez a túra nagyon pozitív csalódás volt számomra. Arra számítottam, hogy monoton úton a végtelen pusztában megyünk előre, ingerszegény környezetben, ehhez képest nagyon kellemes élményekben volt részünk. Nagyon tetszettek a vonalvezetések, az erdők, a fasorok, nagyon szép tájakat láttunk. Persze más volt, mint egy hegyvidék, nem voltak olyan lélegzetelállító kilátások, de ez másként volt szép. Nagyon örülök, hogy végül ha egy napra is, de eljöttünk ide a Kemeneshátra, belekóstoltunk a síkbéli kalandozásokba is. Már alig várom, hogy az előtte vagy utána lévő szakaszba is belekezdhessünk!

OKT 1. szakasz Írott-kő – Sárvár
Ebből teljesítve: Szeleste-Sárvár

Táv: 21,4 km
Szintemelkedés: 40 m fel, 50 le.
Érintett települések: 5 db (Szeleste, Bögöt, Csénye, Csényeújfalu, Sárvár).
Pecsétek: 3 db.

Összesen:
Táv: 614 km (52,6%)
Pecsétek: 85

A szinttérkép

Az útvonal

Új óra – újra futás

Kicsit régen posztoltam már, őszintén megvallva kicsit elfelejtkeztem a blogról, az írásról. De mint minden, ez is elkezdett idővel hiányozni, így ismét jönnek a posztok, legalábbis terveim szerint. 🙂

Nem csak a blog az egyetlen, ahol nem volt meg a kedv: ilyen volt sajnos a futás is. Tavaly nagyon szenvedtem minden egyes Szigetkörnél, nagyon nem ment így nem csoda, hogy nem voltam túl lelkes. Valahogy mind fizikálisan és mind mentálisan mélypontra kerültem. Korábban el sem tudtam képzelni az életem futás nélkül, most pedig teljesen kikerült az életemből. De ahogy fentebb írtam: előbb-utóbb minden fontos dolog valahogy visszatér az ember életébe. Az elmúlt időszakban folyamatosan éreztem, hogy hív a Sziget, de valahogy még mindig apátiában voltam, nem tudtam átlendülni a holtponton. Ekkor egy váratlan ötlet sietett a segítségemre.
Történt ugyanis, hogy abban a teremben, ahol az egyik gyakorlatomat tartom, nincs óra. Ha az időre volt szükségem, vagy használtam a fali órákat, vagy a mobilomat. De valahogy nem volt túl kényelmes állandóan elővenni a mobilt, egyszer majdnem el is késtem miatta a következő órámról. Így jött az ötlet, hogy kellene egy óra. Már éppen túrtam elő a fiók mélyéről a régi, kedvenc Festinámat, amikor is eszembe jutott: mi lenne, ha vennék egy elegáns sportórát, amivel egyrészt lenne egy jó karórám, másrészt pedig lehetne a futást is elemezni a legutolsó adatig. Ugyanis ha valamit nagyon szeretek – sajnálom, szakmai ártalom – az az adatok elemzése. Emlékszem, hány és hány elemzést csináltam a korábbi futásokról és versenyekről, de amikor körülnéztem az órák piacán, tátva maradt a szám: ennyi adatról nem is álmodhattam. Volt minden, mint a búcsúban: sebesség, pulzusok, GPS alapú távolságmérés, regeneráció-számítás, futásdinamika, minden. Mindez egy kis karórában – na jó, meg egy jó mellkaspántban és egy footpod-ban. Ez az, ez kell nekem, ez majd meghozza a végső lökést a futáshoz.

Hát elég nagy utat jártak be az órák az elmúlt években…Soha nem fogom feledni az elsőt – mint általában az elsőket-, egy Timex Ironman 50 körös órát – nem is tudom mi lett vele, hol lehet most. Abban az időben – ez a ’90-es évek vége – nagy királyság volt, hogy 50 részidőt lehetett vele rögzíteni, amely otthon manuálisan lehetett visszanézni. Sokáig futottam vele, nagyon szerettem. Egy Polar  kedvéért hagytam el egy időre, a 2000-es évek környékén tört be Magyarországra a pulzusmérés tudománya, Zakariás Géza jelentős bábáskodása mellett. Mivel nagyon szeretem az új kütyüket, muszáj volt egyet nekem is beszereznem. Akkor rövid kapcsolatunk volt a pulzusméréssel, fantasztikus dolog, de én nagyon lekorlátozva éreztem magam általa, hogy megmondta, milyen gyorsan fussak (pontosabban milyen pulzussal, de az egyenes arányban áll a sebességgel). Biz isten próbálkoztam megszeretni és összecsiszolódni a tudománnyal, de ennél nekem sokkal többet ér a futás jelentette szabadság – na meg a hibák beismerése, ha rosszul választottam meg a tempót és fejre álltam egy-egy futás végére, amely persze pulzuskontrollal elkerülhető lett volna -, így a Polar visszakerült a dobozba, a Timex meg a kezemre. Aztán néhány év után elegem lett az óra okozta túlhajszoltságból, így már csak hétvégente, a hosszú futások alatt vettem fel. Sokkal jobban is éreztem magam ezek után.
A 2010-es évek elején futottam – szó szerint – néhány kört még egyszer a pulzusméréssel. Ez már egy komolyabb Polar volt, egy S752-ös, ebben már volt stopper is (az előzőben nem volt!), így már egyesítette a pulzusmérős és a stopper órákat. Ebből a néhány próbálkozás után csak az óra maradt meg, a pulzusmérés továbbra sem jött be. Aztán végül az óra is ment, sajnos a futás aranykorával együtt. Azóta csak keresem a régi önmagamat – immáron óra nélkül.
Aztán eljött 2019 eleje és három évvel az utolsó félmaraton és közel 10 évvel az aranykor után ismét van órám: egy Garmin Vivoactive 3. (A kiválasztás hosszadalmas és gyötrelmes folyamatát most kihagyom, de annyit elmondhatok, nem volt egyszerű – aki ismer, tudja, hogy milyen piszok nehezen döntök…)

Rögtön a hétvégén a túrán ki is próbáltam és tetszett 🙂

Aztán azóta voltam vele futni a Szigeten is.

Jól látható szuper edzettségi állapotom 😦

Ott tartunk, hogy alig egy hete van meg az óra, de nagyon szeretem. Olyan tudása van, amelyről álmodni sem mertem soha. Bele sem merek gondolni, hogy ha mindezen információk meglettek volna korábban (és akkor még futásdinamikáról nem is beszélünk, mert footpod-ot nem vettem, amely pl. lépésfrekvenciát, repülési időt, súlypontemelkedést stb mér), akkor mit lehetett volna elérni. Én már attól sokkot kaptam, hogy nem kell km-enként nyomnom a részidőt, mert automatikusan menti az óra GPS alapján. Mindezek mellett a futás is jól esett, jóllehet nagyon gyatra időt mentem, piszkosul el is fáradtam.
Remélem, hogy ez az óra segít majd visszaszerezni a motivációmat a futáshoz. Jelenleg előbb megyek végig a Gerecse 50-en, minthogy lefussak egy félmaratont, de van időm. Szépen lassan szeretném visszaszerezni a régi formám, megtalálni az egyensúlyt a túrák és a futás között. Meg aztán visszatérni a régi szerelmemhez, a félmaratonokhoz. Nagyon kellene még legalább kilenc…

Ez volt 2018

Az elmúlt időszakban kicsit elhanyagoltam a blogot, igyekszem kicsit gyakrabban írni majd, és nem csak a túrákról 🙂

Ami nem volt jó 2018-ben:
– hogy sokkal kevesebbet futottam, mint amennyit szerettem volna, azt hiszem sikerült negatív rekordot felállítanom,
– nem volt egy félmaraton sem, még edzésen sem,
– egészségügyi nehézségek,
– kevés koncert,
– kevés blogolás,
– kevés baráti találkozó,
– a nehéz évvége.

Ami jó volt 2018-ben:
– minden perc Orsival :),
– a rengeteg túra, főként a kéken,
– az ausztriai nyaralás,
– a sok-sok olvasás,
– Billy Idol és az örök kedvenc, Joe Satriani koncertje,

A lista alapján úgy tűnik, hogy egálban van a jó és a rossz, de ez nem igaz: sokkal több és sokkal jobb dolgok történtek, mint amennyi rossz, ezt szeretném így tartani. Azért a futáshoz jó lenne visszatérni…

Kéktúra: 9. szakasz befejezve – szurdoktúra a Bakonyban

2018-ra már csak egy kéktúrát terveztünk – ennek egyik és legfőbb oka az egyre korábbi sötétedés, ami miatt egyre korábban kellene indulnunk, illetve a december mind Orsinak, mind nekem igen sűrűnek ígérkezik. A lényeg, hogy már csak egy túra volt tervben, de azt mindenképpen meg szerettük volna csinálni. Eredetileg két hete lett volna a nagy nap, de betegségem miatt halasztódott, így végül a múlt hét kedden fejeztük be a 9. szakaszt. A hétköznapi túra nem véletlen, mivel mind a kezdő, mind a végpont tömegközlekedése hétvégén igencsak kihívásos, így döntöttünk a hétköznap mellett. És amiért nagyon akartuk ezt a túrát: ha ez megvan, akkor egyrészt túl leszünk a teljes Kéktúra felén, illetve lesz egy nagyon-nagyon hosszú egybefüggő szakaszunk. Így érthető volt a motivációnk 🙂
De kellett is valami lelkesítő, mert eljutni Tés-re, az előző túránk végpontjára, még így hétköznap sem egyszerű, természetesen a sötétedést is figyelembe véve. A busz Várpalotáról 8:15-kor indul Tésre, ehhez nekünk a hajnali 6:10-es busszal kell indulnunk innen. Aki ismer bennünket, annak nem kell ecsetelnem, hogy ez nagyon nem a mi műfajunk, mármint a korán kelés. Most mégis megtettük, lám milyen nagy volt ám a motivációnk 🙂 Még sötétben botorkáltunk ki a Petőfi-hídi megállóba, hogy lejussunk Várpalotára, ahol rövid várakozás után már Tés felé robogunk. Az út a Honvédség bakonyi gyakorlóterén megy keresztül, meg is jegyeztük, hogy milyen érdekes ez. Háromnegyed kilenckor szállunk le Tésen a buszról. Rövid ruházatigazítás után indulunk utunkra.
Pontosabban előbb elindulunk felfedezni a híres tési szélmalmokat. Ami utat kinéztem, az le van zárva, más irányból csak hatalmas kerülővel lehetne odajutni, így csak messziről csodáljuk meg őket. Annyira nem vonzottak egyikünket sem, hogy az éppen kinyitó kovácsműhelyen átkelve megtekintsük.
Ennyi szélmalom-harc (kac!) után indulunk végre utunkra Bakonykúti felé. Ehhez először végigmegyüntünk a jó hosszú Tés-en.

Tés

Közben pedig vizslatjuk az eget, hogy vajon milyen időnk lesz. Közepesen felhős időt ígértek, ehhez képest hét ágra süt a Nap, ennek ellenére – mondjuk köszönhetően az erős szélnek – elég hideg van. Elkel az a sapka és kesztyű, és örülök, hogy a vastagabb kabátomat vettem fel. Jó két km-t megyünk, mire visszatérünk a kék jelzésre – ahol a múltkor kibukkantunk az erdőből – és mire elhagyjuk Tést.

Búcsú Téstől

Innen nagyjából egy km-re van Csőszpuszta, ami igazából Téshez tartozó kis településrész. Amiért ez fontos az az, hogy itt található az Alba Régia barlangkutató állomás, annak az udvarán pediglen a pecsétünk.

Megérkezünk Csőszpusztára

A néhány ház között, kis kitérővel a kékről, hamar megtaláljuk a barlangkutató központot, majd kis keresgélés után annak udvarán a pecsétet is. Éppen a füzeteket veszi elő Orsi, amikor nyávogásra leszünk figyelmesek: megjelent két oltári aranyos cica. Orsi rögtön le is támadja őket, csak remélni tudtam, hogy pecsételni azért nem felejtünk el a nagy macskázások közepette 🙂

Orsi ismételten a helyiekkel ismerkedik

Miután kimacskáztuk magunkat és a pecséteket is beszereztük, indulunk tovább Bakonykúti, pontosabban előbb Kisgyón felé. Az út profilja nagyjából úgy néz ki, hogy kis vízszintes után erős ereszkedés után érjük el Kisgyónt, majd rögtön indulunk fel egy kicsit, hogy az ismét ereszkedésbe torkolljon, így jutva el Bakonykútihoz. Szóval inkább lejtős az útvonal, egy komolyabb emelkedővel, nem számítunk nehéz túrára.
A kis vízszintes az elején a Tési fennsík keleti széle, azon indulunk utunkra. Az út nagyon kényelmes, szép széles, zúzottköves erdészeti út, amelyet tölgy- és bükkösök határolnak, téli ruhájukat felöltve.

A tési-fennsík

Utunk

Az őszi Bakony

Néhány helyen bokáig gázoltunk a falevelekben

Utunk hamarosan elkanyarodik az erdészeti úttól, indul a túránk vadregényesebb része. Ugyanis túránk során elvileg két szurdokot is érintünk, amelyre nagyon kíváncsiak vagyunk. Egyszer csak, szinte a semmiből, felbukkan előttünk az első szurdok: a Tűzköves-árok. A lélegzetünk is elállt, olyan gyönyörű és vadregényes volt! Csak találgatni tudtunk, hogy vajon nyáron, amikor sűrű növényzet borítja, akkor is el lehet-e ilyen messzire látni? Most ugyanis, köszönhetően a fák csupaszságának, jó messzire el lehet látni.

Megérkeztünk a Tűzköves-árokhoz

Továbbra is a Tűzköves-árok partján

A kék jelzés végig az árok peremén fut, így haladunk előre, közben csodálkozunk rendesen. Megmondom őszintén, nekem ez a szurdok jobban bejött, mint a Gaja-szurdok. Igaz, itt csak egy nagyon csenevész ér futott a mélyén, nem pedig egy széles patak, de akkor is. De hát ízlések és pofonok.
Nagy bánatunkra az út elkanyarodik az ároktól, ám továbbra is lefelé haladunk. Nagyjából másfél km-re lehetünk Kisgyóntől, amikor a nagy ereszkedés abbamarad és egy széles völgyben haladunk tovább előre. Az idő tökéletes a túrához, az erdő csodálatos, mindketten örülünk, hogy eljöttünk ide.

Úton Kisgyón felé

Egyszer csak az ösvényünk beletorkollik egy erdészeti útba, ez az út vezet be aztán Kisgyónra. Teljesen Bakonynánás feelingünk van, ott volt ugyanilyen, hogy egy betonút vezetett be a faluba (meg még jópár helyen, de ez az előző szakasz miatt élénkebben megmaradt).

Megérkezünk Kisgyónra

Kisgyónon nincs igazából semmi, egy kulcsosházakkal teli falu, így indulunk is tovább. A pecsételést a falu végénél lévő OKT táblán ejtjük meg. Nézem az órámat, 25 perccel vagyunk a szintidőn belül. Jól nyomtuk! Mielőtt továbbindulnánk, felkészülve az emelkedőre, a táblánál megejtjük az ebédünket. Így feltöltődve vágunk neki az egyetlen emelkedőnek. Itt realizálódik, hogy már elég régóta hallunk lövéseket, egyre hangosabban. Először arra gondolunk, hogy talán vadászat van, csak elfelejtették kitenni a táblát? Mert ezt elfelejtettem megnézni. De akkor csak ki lenne téve a lezárást jelző tábla, mint ahogy láttunk már ilyen korábban. Akkor mi lehet? Egyre furcsább lövéseket is hallunk, amelyek biztosan nem lehetnek vadászat hangjai – feltéve, ha nem kezdtek el géppuskával vadászni…ekkor esik le, hogy idefélé keresztüljöttünk a Honvédség hatalmas lőterén..ezek szerint ott gyakorlatoznak. Ez valamennyire megnyugtató lenne, ha nem pont a hang irányba mennénk 🙂 Ennek ellenére nekiindulunk az emelkedőnek.

Az emelkedő

Alig indulunk el felfelé, amikor Orsi észrevesz egy rókát. Így tovább bővül a látott állatok száma 🙂 Mire belemelegednénk az emelkedőbe, addigra már vége is lesz. Mi meg itt készülünk egy fárasztó szakaszra…szerencsére az út elfordul a lőtértől, csökkennek a hangok is. Az út közben elkezd lazán lejteni, ha minden igaz, nagyjából Bakonykútiig ilyen lesz már. Az erdő is megritkul egy kicsit, egyre több a rét, mező, illetve a korábbi bükkös-tölgyeseket egyre gyakrabban váltják fenyők és más fák.

Levelek helyett füves ösvény

Fasor a mező előtt

Aztán egy hosszú fasoros rész után hirtelen egy hatalmas szántóföld szélén találjuk magunkat. Mintha a Cserhátban lennénk…A távolban feltűnnek Isztimér házai, azt most nem érintjük a túránk során, a hazafelé tartó buszunk fog arra menni.

Isztimér házai a mezőn túl

Ez a rész sem túl egyszerű GPS nélkül, több elágazásnál is kisegít bennünket. Azt is megállapítjuk, hogy nyáron, a tűző napon ez a rész sem lehet túl könnyű, árnyék sehol. Így november közepén is megizzaszt bennünket a tűző Nap.

Na most merre?

Nagyjából másfél km-t megyünk a szántó szélén, illetve a mezőn, amikor a jel ismét visszavisz bennünket az erdőbe – ráadásul olyan váratlanul, hogy majdnem továbbmentünk. Jön a második szurdok, a Burok-völgy.

Vissza az erdőbe

Nemsokára elő is bukkan a Burok-völgy. Ez sokkal nagyobb és mélyebb, mint a korábban látott Tűzköves-árok.

Megérkeztünk a Burok-völgyhöz

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi most a Burok-völgy végéhez érkeztünk meg, mert az teljes hosszában több mint 20 km hosszú, rengeteg elágazással. Utunkat ugyanúgy, mint a Tűzköves-ároknál, a völgy tetején kezdjük, úgy haladunk előre egy csodálatos fenyőerdőben.

Orsi csodálja a Burok-völgyet

Fenyőerdő a völgy peremény

A Burok-völgy téli képe

Nem néztük meg a térképet alaposan indulás előtt, azt hittük, hogy le fogunk menni majd valahol az árokba, de végül a peremén mentünk végig. Ami persze szintén csodálatos volt, de kíváncsiak lettünk volna, hogy milyen a völgy lent. El is határoztuk, hogy ide még visszatérünk, teszünk egy túrát majd magában a völgyben is.
Az út lassan elkanyarodik a völgytől, majd nem sokkal később magunk mögött hagyjuk a fákat is, kiérünk ismét egy mezőre – közeledünk túránk végállomásához, Bakonykútihoz.

Mező – és a turistaút – Bakonykúti előtt

Még egy km lehet hátra a faluig. Idővel nagyon jól állunk, a második részen is bőven a szintidőn belül jöttük, így majd 45 percünk maradt a buszig. Megérkezvén Bakonykútiba szerencsére vannak padok, így ott leülünk pihenni és uzsonnázni.

Megérkeztünk Bakonykútiba

Bakonykúti aranyos kis házai

A kis pihenő után elindulunk végül a buszfordulóhoz. Hamarosan jön is a busz, mi vagyunk az egyetlen felszállók 🙂 A sofőr azt javasolja, hogy ne menjünk el Isztimérre, hanem Guttamásiban, az elágazásnál várjuk meg a nemsokára érkező járatot. Így elöször utazunk öt percet, majd várunk fél órát ismét, de most már Guttamásiban, hogy végül eljussunk Székesfehérvárra. Mondom én, hogy nem semmi településeken járunk 🙂
Fehérvárról már zökkenőmentesebb a hazajutás, de ott is várni kell természetesen – komolyan mondom, legalább annyit vártunk ma, mint amennyit túráztunk! Ám végül 12 órával indulásunk után, ismét sötétben, végül hazaérkezünk.
Ezzel a résszel megcsináltuk a 9. szakaszt, a Kelet-Bakonyt. Nem mondom, hogy ez a szakasz volt eddig a legjobb, de nem is a legrosszabb. Kicsit többet vártam tőle, megmondom őszintén. Voltak benne csodálatos részek – a szurdokok, a Római-fürdő vízesés, a fehérvárcsurgói víztározó, a bodajki kilátás -, de valahogy nem tudott magával ragadni. Talán azért, mert én imádom a hatalmas terű, nagy kilátásokat, itt pedig ilyenből igencsak kevés volt. Ennek ellenére nem volt olyan rossz, de nem iratkozott fel az “ide mindenképpen visszamegyek” listára. És nagyon kíváncsi lettem ezek után a Magas-Bakonyra, hogy az vajon milyen lesz majd?
De ami ennél fontosabb: ezzel a szakasszal átlendültünk a felén: majd’ 51%-ot teljesítettünk a teljes Kéktúrából. Pontosan 593 km-ünk van, 1160 az összes. Innen már kevesebb van hátra, mint amit eddig mentünk. Mindezt két év alatt! Azt hiszem, ez elég motiváló lesz majd a további túrákhoz. Ráadásul ebből az 593-ből 537 km egybefüggő szakasz: egészen Zirctől Bélapátfalváig bejártuk a kéket! Na az az igazán durva!
S hogy mi jön jövőre? Hát ez egy jó kérdés. Egyre messzebbre kell mennünk, egyre nehezebb a logisztika, de ez nem fogja kedvünket szegni, az tuti. Most már, hogy túl vagyunk a felé. Terveink vannak, van a tarsolyunkban nem egy két- és többnapos túra is, hogy hogyan tudjuk megvalósítani, az majd függ attól is, hogy milyen tél lesz, meg nagyon sok mindentől. De hogy folytatni szeretnénk, az biztos! És fogjuk is!

OKT 9. szakasz Zirc – Bodajk
Ebből teljesítve: Tés-Bakonykúti

Táv: 21,8 km (hivatalosan csak 18,6)
Szintemelkedés: 341 m fel, 598 le.
Érintett települések: 3 db (Tés, Kisgyón, Bakonykúti).
Pecsétek: 3 db.

Összesen:
Táv: 593 km (50,8%)
Pecsétek: 82

A szinttérkép

Az útvonal