Kéktúra: 2. és 3. szakasz – Sümeg bevétele

A múltkori Spartacus-ösvényes túrán felbuzdulva ismét a Kék felé vettük az irányt. Orsi szabadságának köszönhetően egy háromnapos sümegi kirándulós-városnézést terveztünk. Eredetileg nem így szólt a terv, hanem a Szajki-tavak felőli részt megcsináltuk volna egyben (kb. 30 km szinte település érintése nélkül) és a Sümeg-Zalaszántót is egy hétvégi programként, szombat városnézés, vasárnap túra és Zalaszántóról haza. Aztán ez módosult, így érkeztünk ez a mostani túránkhoz. Időben korábban szerettük volna megcsinálni, de a kinézett szállást felújították a tavasszal és zárva volt.
A terv tehát az volt, hogy vonattal lemegyünk Dabroncra, onnan megtesszük a hiányzó Káld-Sümeg utolsó 15 km-ét, ennyivel is kevesebbet kell majd mennünk, megalszunk Sümegen, másnap befejezzük a harmadik szakaszt a hiányzó Sümeg-Zalaszántó résszel, harmadnap pedig megnézzük a várost és haza. Jónak ígérkezett – és az is lett!
Így tehát – eltérően a korábbi túráinktól – szerda délelőtt vágtunk neki az utunknak, hogy Kelenföldről lejussunk Dabroncra. Fél kettő után nem sokkal meg is érkeztünk a falu határán lévő megállóra, ahol csak mi szálltunk le egyedül 🙂
A meleg és a szinte felhőtlen ég láttán gyorsan lekentük magunkat naptejjel – nem egészen ilyet jósoltak, hanem felhősebb időt -, és már indultunk is Sümeg felé.

okt_20190717_01
Elindultunk Sümeg felé

Jó másfél km-t gyalogoltunk a tűző napon egy nyílegyenes és olvadozós aszfaltos úton, mire elértük a kék jelzést egy mező szélén.

okt_20190717_02
Ráfordultunk a kékre

Ekkor azért még bíztunk benne, hogy lesz némi árnyék, de az út vonalvezetéséből nem úgy tűnt…persze van az a napszak, amikor a jobb oldali fasor árnyékot vet, de a délután kettő nem az…Egyetlen dolog volt, amely tartotta bennünk a lelket, hogy a távolban feltűnt már jó korán a sümegi vár.

okt_20190717_03
A sümegi vár (a bálák mögött 🙂 )

A mező végén egy országútba futottunk bele, majd vissza egy másik mezőre, csak most balról kaptuk a fákat, amelyek néha-néha azért árnyékot adtak.

okt_20190717_04
Poros kék Sümeg felé

Az út egyenesen bevitt az út egyetlen településére, Kisvásárhelyre. Legnagyobb megdöbbenésemre, a falu szélén – a földek felől, tehát nem az országúton – helységnévtábla fogadott.  Mióta mondom már, hogy ennek mekkora királyság lenne, ha a kék mentén a falukba bevezető úton is lennének táblák, erre tessék. Bakonykúti után itt a második ilyen tábla 🙂

okt_20190717_05
Megérkeztünk Kisvásárhelyre

A falu közepén megtaláljuk a haranglábat, amely egyik lábán van a pecsét.

okt_20190717_06
A harangláb, rajta a pecsét

Szeretnénk a fejünket kicsit lemosni az egyik kút alatt a nagy meleg miatt, de a helyiek szerint egyik csap sem működik, így forró fejjel indulunk Sümeg felé.

okt_20190717_07
Búcsú Kisvásárhelytől

Szerencsére hamarosan erdei útra fordulunk le, végre árnyat adó fák között haladunk, egyből jobban is megy.

okt_20190717_08
Erdei út – persze jobbra-balra mezők vannak, nem kell nagy erdőre gondolni

Sajnos a kellemes erdei út hamarosan véget ér és kiérünk egy elég forgalmas országútra, ez fog majd bevezetni bennünket Sümegre, bár majd’ 4 km-t kell majd mennünk rajta. Egyedül a folyamatosan a háttérben lévő – és egyre közelebb érő – vár látképe tartotta bennünk a lelket ezen a sivár úton.

okt_20190717_09
Időközben Zala megyéből Veszprém megyébe értünk át

okt_20190717_10
A Sümegre bevezető út a várral

Szerencsére az út nem emelkedik, a forgalom sem volt olyan nagyon vészes, így elég hamar letudtuk ezt a részt és megérkeztünk Sümegre.

okt_20190717_11
Megérkeztünk Sümegre

okt_20190717_12
Már egész nagy a vár

Lekanyarodunk a vasútállomás felé, hogy megszerezzük a sümegi pecséteket, amelyeket nem adtak olyan könnyen, lévén az állomáson lévő oszlopokat pont akkor festették, de megoldottuk 🙂
Innen már csak nagyjából egy km volt hátra a szállásunkig, a Kisfaludy vendégház és étteremig. Elfoglaljuk a szobánkat, majd – mivel nem mentünk ma eleget még – elindulunk felfedezni a várost.
Nekem nem ez az első alkalom, hogy itt járok Sümegen, bár nem nagyon emlékszem rájuk. Ugyanis az a helyzet, hogy kisgyerekként két vagy három alkalommal voltam itt Apámmal, illetve az ő csoportjával a Sümegi melegvízi túrákon. Ez még bővel a rendszerváltás előtt volt, olyan ’86-’88 környékén. A látogatás apropóját az adta, hogy akkor még működött egy bánya – ha agyonütnek sem tudom, hogy melyik volt -, amelyből folyamatosan szivattyúzták ki a meleg vizet az egyik patakba. Annyira meleg volt a víz, hogy télen sem fagyott be. Így jött anno az ötlet valakinek, hogy ezen a meleg vizű patakon télen, a legnagyobb hidegbe, egynapos vízitúrát szervezzen. Na ezen vettem én részt néhány alkalommal. A fiatal korom miatt nem túl sokra emlékszem, csak arra, hogy milyen durva is volt, hogy körülöttünk mindent hó borít, mi pedig egy gőzölgő patakon kenuzunk, amely ráadásul tele volt mini vízesésekkel, zubogókkal; illetve egy homályos kép dereng még a vár látogatásáról. A mostaniról remélem több minden fog megmaradni 🙂
A vár körbejárása után alaposan meg is éheztünk, így beültünk a szállásunk éttermébe, ahol is egy igen finomat és kiadósat vacsoráztunk. Este hamar lefekszünk, másnap egy hosszú túra vár ránk.
Csütörtökön borús reggelre ébredtünk. Mondták is, hogy lehet ma egy-egy eső vagy zápor, így nem lepődtünk meg. Legalább nem kell a naptej. Gyors reggeli és 9 órakor elindultunk Zalaszántó felé.

okt_20190717_13
Kifelé Sümegről (tudom, nem ez a legjobb pillanatban elkapott kép)

A város határában egy kis magaslatról beláthatóak az előttünk álló nap magaslatai, valamint a tegnapi nap síksága.

okt_20190717_14
Arrafelé megyünk, a legmagasabb púpon található a Tátika vára

okt_20190717_15
És ez a tegnapi nap iránya – mennyivel laposabb

A 84-es út mellett – de szerencsére nem rajta -, enyhén szemerkélő esőben hagyjuk el Sümeget.

okt_20190717_16
Elhagyjuk Sümeget

Köves földúton haladunk Sümegi Bazaltbánya vasúti megálló felé, majd termőföldek mellett vezető úton érjük el a Sümegprága felé vezető utat, amelyet éppen csak érintünk, és rögtön rá is fordulunk a Sarvalyi erdészház felé vezető aszfaltozott erdészeti útra.

okt_20190717_17
Sümeg utáni csendélet

okt_20190717_18
Hullámos út az erdészház felé

Kb. két km múlva elérünk az erdészházhoz, ahol pecsételünk, kicsit pihenünk, majd indulunk tovább. Az aszfaltos út folytatódik, sőt elkezd kicsit emelkedni is.

okt_20190717_19
Az erdészház után folytatódik az aszfaltút

Majd három km-t megyünk eleinte emelkedős, majd lejtős aszfaltúton, mire végre kavicsos, majd földúton megyünk tovább. Közben, mivel egyre közeledünk az első megmászandó hegyhez, az is feltűnik az út mentén.

okt_20190717_20
Széles utak Sümeg óta

okt_20190717_21
A megmászandó csúcsok. Ekkor még azt hittük, hogy a két csúcs közötti nyeregben megyünk fel és a jobb oldalin van a Tátika vár, de később kiderült, hogy a bal oldalit másszuk majd meg és azon van a vár

A széles útról egyszer csak befordultunk egy jóval vadregényesebb, növényekkel bőven benőtt útra. Persze ekkor még nem tudtuk, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami ránk vár 🙂

okt_20190717_22
Indulunk lassan felfelé

A nagy menet előtt feltöltöttük a kulacsainkat a táskában lévő hideg vízből, amikor is a távolban felbukkant egy róka. De jó! Nem számítottunk rá, hogy látni fogunk ma állatot! Hamarosan az út leszűkül egyszemélyessé és megkezdjük az emelkedés a vár felé. Egymást váltják a nagy emelkedők, szűk, zárt bokrosok, ahol éppen hogy elférünk, a vadregényes tájon átvezető ösvények. Egyszerűen imádjuk a Keszthelyi-hegységet!

okt_20190717_23
Ilyen keskeny ösvényeken haladtunk – Orsi elől küzd a bokrokkal és a rengeteg pókhálóval

okt_20190717_25
Magasabban, kevesebb bokorral
okt_20190717_26
Ismét sűrűsödő bokrok

okt_20190717_27
Orsi eltűnik 🙂

okt_20190717_28
Kis szurdokban is haladtunk felfelé

Nemsokára elérjük a vár alatti nyerget. A várhoz – csakúgy mint a Rezi várnál – kis kitérőt kell tennünk, naná, hogy mi megyünk. Ez még vagy 800 méter, szintben is rárakunk vagy 60 métert még, de megéri. Megérkeztünk egy újabb várhoz, a Tátika-várhoz.
A vár – hasonlóan Rezihez – egy romvár, na de a kilátás! Az valami hihetetlen!

okt_20190717_24
A Tátika-vár

okt_20190717_29
Kilátás Sümeg felé a fák között – hihetetlen, hogy onnan indultunk, a szállásunk a vár tövében van

okt_20190717_30
Kilátás a Szent György-hegy felé

okt_20190717_31
Zalaszántó (balra lent) és a Sztúpa (jobbra fent)

okt_20190717_32
Rezi vára – előző túránk vára – a bal oldalon

okt_20190717_33
Rezi vára közelebbi képen (középen, bocs, csak ennyit tudott a zoom)

okt_20190717_34
A Balaton is látszott!

Miután kigyönyörködtük magunkat és megebédeltünk, indultuk tovább Zalaszántó felé. Visszatértünk a nyereghez, majd folytattuk tovább ereszkedésünket. Ez az oldal már messze nem volt annyira vadregényes és izgalmas egyébként, mint a másik!

okt_20190717_35
Ereszkedés lefelé a Tátika-vártól

Egy rövid ideig érintünk egy országutat, majd egy hatalmas mezőre visz bennünket a jel. Szerencse, hogy nincs tűző nap, mert az most annyira nem lenne jó és szerencse hogy van GPS-ünk, mert elég hamar eltűnnek a kék jelzések…

okt_20190717_36
Mintha megint a Cserhátban lennénk 🙂

okt_20190717_37
Mező szélén

Hamarosan ismét feltűnik a kék jelzés, amint beértünk az erdőbe. Nemsokára elérünk egy parkolóhoz, ahol tábla jelzi, hogy még 1 km a Sztúpa. Kis hamisak, mert a GPS nálam másfelet mutat 🙂 Nekiindulunk hát a mai második hegynek, amely rögtön egy erős és tűző napos meredek résszel indul, de szerencsére nem sokkal később egyrészt beérünk az erdőbe, másrészt a meredek is enyhült. Ezen a szakaszon egyébként elég sok emberrel találkoztunk, lévén – mint kiderült – ez a hivatalos megközelítési útja a Sztúpának.

okt_20190717_38
Kellemes és széles erdei út a Sztúpa felé

Nagyjából másfél km múlva elkezdenek sűrűsödni a történések: megpillantunk egy parkolót, benne autókkal, egyre több embert, aztán továbbmenve a fák között meglátjuk a túránk másik fénypontját, a Béke Sztúpát.

okt_20190717_39
Közeledünk a Sztúpához

okt_20190717_40
A hatalmas Sztúpa hátulról

okt_20190717_41
Természetesen Leó is ott volt velünk a túrán

okt_20190717_42
Megfáradt Peti a Sztúpa előtt

Kicsit megpihenünk a Sztúpánál, majd háromszor körbejárjuk a három különböző szinten, hogy feltöltődjünk. Ezzel a látogatással egyébként a Magyarországon lévő három nyilvános sztúpa mindegyikét láttuk már! A feltöltődés, majd egy mantra elmondása után indulunk tovább, le Zalaszántóra. Innen még nagyjából másfél km az út a buszmegállóig. Lefelé csodálatos kilátás nyílt az előző túrán meglátogatott Rezi várra.

okt_20190717_43
A Rezi vár a távolban

okt_20190717_44
Megérkezünk Zalaszántóra

A túra összesen 6:15 perc lett, ez elvileg negyed órával több, mint az itinerben lévő, de abban nincsen benne a Tátika-vár és a Sztúpa, szóval jók voltunk megint!
Mivel ilyen jók és gyorsak voltunk, hamarabb visszaértünk Sümegre, mint vártuk, így rövid pihenő után – mondván ha már úgyis benne van a boogie a lábunkban – elindultunk felfedezni a már annyit látott Sümegi várat. Hát, nem mondom, hogy könnyű volt felérni, megküzdöttünk rendesen a várba vezető kaptatóval 🙂

okt_20190717_45
A vár bejárata – még ennyire emlékszem a korábbi sümegi látogatásomból

A vár maga egyébként nagyon tetszett, úgy látom a környék nem tud hibázni a várakban (a szigligeti is nagyon jó volt, na meg a romvárak…). A kilátás pedig ismételten pazar volt!

okt_20190717_46
Kilátás a várból – ezen a hosszú egyenes úton érkeztünk meg tegnap

okt_20190717_47
Kilátás a várból – erre járunk ma: középen a legmagasabb csúcs, na ott van a Tátika-vár

okt_20190717_48
Kilátás a Balaton és a Szent György-hegy felé (előtérben Sümeg)

okt_20190717_49
Természetesen Leó is ott volt velünk 🙂

okt_20190717_50
Egy fantasztikus kilátás: Szent György-hegy (jobbra), balra a Csobánc (oda még megyünk), és elméletileg középen a Szigligeti vár hegye látszik

Miután kigyönyörködtük magunkat a várban és a kilátásban ismét a szállás felé vesszük az irányt, majd egy jó kiadós vacsora után hamar aludni térünk, hiszen elég mozgalmas egy nap volt ez a mai.
Az utolsó napra – miután már megnéztük a várat előző nap – már csak a Kisfaludy múzeum maradt, de ez egyikünkben sem hagyott túl mély benyomást, így aztán hazafelé vesszük az irányt. Úgy volt, hogy a Balaton partján vonatozunk végig, de végül ugyanazon az útvonalon megyünk haza, mint amelyen jöttünk: Ukk, majd Boba felé.
Összegzésül annyit tudok elmondani, nagyon jó kis túrás-városlátogatásos pihenést sikerült összehoznunk – egyébként is ez a kedvencünk. Az első túranap elég unalmas és felejthető lett – azt kell mondjam, hogy az eddigi Kemenesháti túrák közül ez lett a leggyengébb -, ellenben a második nap igazi csemege lett: vadregényes heggyel, csodálatos várral és a Sztúpával. A Sümegi vár is nagyon tetszett, jókat ettünk és jót pihentünk. Szeretnénk még nagyon-nagyon sok ilyen pihenést még!

1. nap

OKT 2. szakasz Sárvár – Sümeg

Ebből: Ötvösi út-Sümeg

Táv: 14,2 km
Szintemelkedés: 60 m fel, 55 le.
Érintett települések: 2 db (Kisvásárhely, Sümeg).
Pecsétek: 2 db.

2. nap

OKT 3. szakasz  Sümeg-Keszthely

Ebből: Sümeg-Zalaszántó

Táv: 21,5 km
Szintemelkedés: 425 m fel, 405le.
Érintett települések: 2 db (Sümeg, Zalaszántó).
Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 736 km (63%)
Pecsétek: 100

A szintemelkedés (1. nap)

02_5_szint

 

Az útvonal (1. nap)02_5_utvonal

A szintemelkedés (1. nap)

03_1_szint

Az útvonal (2. nap)

03_1_utvonal

Reklámok

50 éve szállt le a Sas

Amióta tudom az eszemet, két dolog az, amelyet kezdetektől fogva imádok: egyik az Olimpia, másik pedig az űrrepülés. Az elsővel 8 évesen fertőződtem meg, a ’88-as szöuli olimpia alkalmával; a másodikat már nem tudom ilyen pontosan behatárolni. Talán benne van az, hogy mindig is imádtam a levegő meghódítását, minden nyáron kötelező program nagypapával volt a reptérre kimenni fel- és leszálló repülőket nézegetni egész nap és mellette van valami különös vonzódásom az űr felé is – folyamatosan napirenden van egy teleszkóp vásárlása, persze ehhez megfelelő helyszín is kellene, mert a belváros csúnyán fényszennyezett, így ebből a kettőből már össze is állt az űrrepülés szeretete. A mai napig ha van rá lehetőségem, mindig megnézem a fellövéseket és mindig valami különleges érzés fog el.
Sajnos a koromnál fogva nem lehettem jelen, amikor 1969. július 16-án, az emberiség legnagyobb vállalkozásában a valaha épített legszebb és legnagyobb járművön – egy Saturn V-ös rakétán – elindult az Apollo-11 a Hold felé, hogy három nappal később a Sas leszállhasson a Nyugalom Tengerén és – először a civilizációnk történelmében – ember más égitestre lépett. Nem lehettem ott, de azóta számtalan filmet, cikket, tanulmányt olvastam róla. Számomra ez az emberiség legnagyobb tette. Talán ezért is van Aldrin ikononikus képe a kisszobában a falon, egy hatalmas Lego Saturn rakéta a hálószobában az éjjeliszekrényen, a holdkomp pedig a nappali asztalán.
Két dolgot remélek: egyik, hogy egyszer majd eljutok az USÁ-ba, hogy megnézzem élőben is a rakétát (vagy a Kennedy Űrközpontban vagy a Johnson Űrközpontban), illetve hogy megérem, hogy a közeljövőben meghódítjuk a Marsot is.
De addig is álljunk meg este egy pillanatra és tekintsünk fel a Holdra, megemlékezvén az Apollo küldetések sok-sok résztvevőjéről, akik mind hozzájárultak eme mai napig egyedülálló vállalkozás sikeréhez!

Túra a Spartacus-ösvényen

Egyik régi adósságunkat törlesztettük a múlt hétvégén, amikor bejártuk a Pilis egyik ikonikus túráját, a Spartacus ösvényt. Sokat hallottunk és olvastunk róla, kíváncsivá tett bennünket, hogy ha ilyen kacifántos a története (röviden: nagyon sokáig illegális ösvény volt, a vadásztársaság nem engedte, hogy túraútvonalat csináljanak belőle, aztán 2015-ben végül átadták a közönségnek), akkor milyen lehet az útvonal.
Így aztán – mintegy visszatérő túraként a kék hosszabb meneteihez – egy napos pénteki napon célba vettük Pilisszentlászlót. A faluban voltunk már egyébként, kétszer is, egyszer itt fejeztük be, egyszer meg innen indultuk a kéken. Most is innen indultunk, hasonlóan anno a kéktúrához, Visegrádra, azonban jóval másabb útvonalon.
Miután elhagytuk a legutolsó házat is a zöld jelzést követve, arra számítottunk, hogy pár lépés után már valami kalandos csodavilágba csöppenünk. Ehelyett széles, köves úton bandukoltunk a tűző napon. Többször is ellenőriztem, hogy jó irányba megyünk-e, nem felejtettünk-e el valahol letérni, mert ez minden volt, csak nem egy olyan ösvény, amelyről a történetek szóltak. Aztán közel 2 km után végre beértünk a rendes erdőbe, de még mindig nem volt olyan vadregényes, mint mire számítottunk. Sebaj, legalább túrázunk egyet, nyugtattuk magunkat. Aztán újabb fél km után – összesen 2,5-öt jöttünk Pilisszentlászló központjától – végre elértünk az ösvény kezdetét, amelyre tábla hívta fel a figyelmünket. Mondjuk örültünk volna, ha korábban legalább annyit kitesznek, hogy Spartacus-ösvény arra. Sebaj, a lényeg, hogy itt vagyunk. Elolvasva a táblát rögtön megindult az adrenalin termelés…

spartacus_01
Tábla az ösvény kezdetén

Na induljunk. Azt tudtuk, hogy nagy szintek nem lesznek, illetve hogy ez igazából egy egyszemélyes ösvény lesz szinte végig. Ahogy elindultunk, az egyszemélyes ösvényt már megkaptuk és nagyon hamar megváltozott a táj: a korábbi szelíd erdő vadregényes arcát mutatta: magas fák, sziklák, hegyoldalba taposott út. És még csak most indultunk neki 🙂

spartacus_02
Vadregényes ösvény

spartacus_03
A hegyoldalba vájva

Ekkor még nem tudtuk, hogy ez még csak a bemelegítő rész 🙂 Hamarosan elértük az első kilátópontot, ahonnan a Börzsöny déli részére láthattunk rá.

spartacus_04
Kilátás a Börzsöny felé

Ezen kilátás után aztán “eldurvultak” a dolgok, az út még vadregényesebb lett. Hatalmas vízmosásokon keltünk át, hatalmas szurdok peremén haladtunk tovább. Csak ámultunk, milyen csodálatos az ösvény.

spartacus_05
Átkelés egy vízmosáson, szerencsére most száraz volt

spartacus_06
Orsi a túloldalon – köztünk meg egy mélyülő völgy

spartacus_07
Kőszikla vigyázza az utat – nem adja vissza annyira, de balra egy mély szurdok van

Aztán ennyi élmény  után elértünk túránk vitathatatlanul legszebb pontjához, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik előre a Börzsönyre és a Dunakanyarra.

spartacus_08
Balra a Pilis, szemben a Börzsöny képviseletében a Szent-Mihály hegy, köztük egy kicsit látszik a Duna, jobbra az a kis vonal az ösvény

spartacus_09
Azért a Pilisre is szép volt a kilátás na

Az út továbbra is megőrizte vadregényes jellegét -szerencsére.

spartacus_10
A Duna

spartacus_11
Ilyen vadregényes helyen megy az ösvény

A vad rész, egészen a Jenő kunyhóig tartott, nagyjából 3,5 km volt, de az tömören – legalábbis azt hittük, mivel az út kiszélesedett.

spartacus_12
Út a Jenő kunyhó környékén

Szerencsére nem sokkal később ismét összeszűkült az út, és bár a korábbi vadságot már nem érte el, de ez a része is eltér azért a szokásos turistaútvonalaktól. Így érkeztünk meg az ösvény hivatalos végéhez, a Telgárthy-rétre.
Mielőtt visszaindultunk volna, látogatásunkat tettük az Ördögmalom étteremben, ahol egy finom ebéddel megünnepeltük a túrát, na meg Orsi közelgő születésnapját.
Visszafelé már nem az ösvényen mentünk, hanem úgy döntöttünk: legyen körtúra és a piros jelzésen, az Apát-kúti völgyben megyünk vissza Pilisszentlászlóra.
Azt gondoltuk, hogy ez valami unalmas kis túra lesz, pont jó arra, hogy visszatérjünk a kiindulópontra, de ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna: jóllehet a térkép jelezte, hogy végig egy szurdokban megy az út, de ha a Spartacus-ösvényre azt mondtam, hogy vadregényes, akkor ez vadregényes a négyzeten! Szóval az egy dolog, hogy két oldalt meredek fal vesz körbe, de folyamatosan kerülgettük egymást az Apát-kúti patakkal. Ha jól számoltuk, akkor 12-szer (!) keltünk át a patakon és ebből csak egy volt hidas. Imádjuk Orsival a szurdokvölgyeket, eddig a Dera-szurdok volt a kedvencünk, de komolyan mondom: ez bőven lepipálta azt. Sőt: megkockáztatom, hogy jobban élveztük, mint magát az ösvényt! Ja és a Bakony völgyei, mint pl a Gaja-szurdok, Burok-völgy elbújhatnak e mellett!

spartacus_13
Nem gondoltuk, hogy ilyen kalandos utunk lesz visszafelé

spartacus_14
Patakátkelés – szerencsére alacsony vízállásnál

spartacus_15
Ilyen egy igazi szurdokvölgy

Persze az élményen sokat dobott, hogy jó idő volt és alacsony volt a patak szintje. Kiadós esőzés után elég nehéz lehet az előrehaladás.
A patak völgye majdnem egészen a faluig elkísért. Elhaladtunk egy zen buddhista elvonulóhely mellett és már bent is voltunk Pilisszentlászlón. A szint felfelé vagy 150 méter volt, de meg sem éreztük a folyamatos laza emelkedés közben.
A vége egy kb. 16 km-es, fantasztikus túra lett. Azt kell mondjam, az elmúlt időszak egyik legjobb túráját tettük meg. Nem is értem, miért vártunk vele ennyit, ha tudjuk, hogy ilyen csodában lesz részünk, jóval előbb megcsináljuk. Nagyon feltöltő, szép túra, fizikálisan egyáltalán nem megterhelő. Egész hazaúton azon beszélgettünk, hogy vajon kihagytuk azokat a részeket, amelyeket a tábla említett vagy már ennyire edzettek vagyunk? Egy-két nem szokványos rész volt, de semmi olyan komoly, amelyet gondoltunk volna a tábla alapján. Normál erőnléttel simán teljesíthető a túra mindkét irányba, egyedül a tériszonyosoknak és szédülősüknek nem ajánlott, sokszor megy meredek hegyoldalon az ösvény és az veszélyes lehet rájuk nézve. Úgyhogy ajánlom mindenkinek ezt a remek túrát!

Az útvonal
spartacus_16

Afrika az Arénában – Toto@Budapest Sportaréna 2019

Furcsa a viszonyom a Toto-val. Ismerem elég sok számát, jóllehet egyetlen albumukat sem hallgattam végig – még a legjobbnak kikiáltott Toto IV.-et sem-, csak mindig koncerteket és válogatásokat. Többször voltak már Magyaroszágon, de még egy koncertjükre sem mentem ki. Az is igaz mondjuk, hogy az Africa nekem már akkor nagy kedvencem volt, amikor az internet még a betárcsázós modemek korában járt.
Hogy ennek ellenére miért mentem ki mégis az Arénába egy Toto koncertre? Nos a válasz egy ember: Steve Lukather. Felé az elmúlt időszakban fordultam, amikor előtérbe kerültek a gitárhősös koncertek 🙂 Egyébként – csak hogy ő is mennyire gitárhős – 2012-ben részt vett a G3 turnén Satriani és Vai mellett harmadikként. Pont ugyanazon a turnén, amikor én is láttam őket az Arénában, csak Lukather – sajnos Ausztráliában és Amerikában játszott velük, ide pedig a Deep Purle-s Steve Morse jött…Ezt a hiányt próbáltam megélni és bepótolni aznap este az Arénában és el kell mondanom, sikerült…
Este 8 előtt nem sokkal értem oda az Arénához, ahol is sikerült gyanúsan gyorsan is bejutni. Korábban azért volt egy minimális szintű biztonsági ellenőrzés, de most semmi, csak a jegyemet ellenőrizték le. Mindez nem volt azért túl megnyugtató, gyakorlatilag bármit behozhattam volna a kistáskámban, még a vizet is felesleges volt kidobnom. Így sikerült pont az előzenekar kezdésére leérnem a küzdőtérre, amely a ZFG nevű zenekar volt, amelyet Steve úgy konferált fel, mint a rock ‘n’ roll jövője. Hát, ha ilyen az, akkor elég ijesztő. Elég egy semmitmondó zenét játszottak, az énekes egy fiatal Myles Kennedy – mind kinézetre, mind hangra, aztán persze kiderült, hogy azért ők játszanak előttük, mert Lukather fia gitározik, a basszuson pedig a nemrég elhunyt Toto basszeros, Mike Porcaro fia játszik. Erre mondják, hogy így könnyű…ennek ellenére engem nem nagyon nyűgöztek le, persze lehet, hogy csak a Toto tette magasra a lécet 🙂 Fél óra után szerencsére befejezték, kezdődhetett a színpad átalakítása. Már mindenki tűkön ülve várta a zenekart, ők viszont kivártak és pontban 9 órakor kezdtek neki a műsoruknak a Devil’s Tower című számmal.
Szomorúan konstatáltam, hogy hiányzik a színpadról David Paich, aki a Toto egyik alapító és oszlopos billentyűs tagja – a hírek szerint egészségügyi gondjai vannak, helyette a Dominique ‘Xavier’ Talpin ugrott be a turnéra, illetve nekem személy szerint nagyon hiányzott a szintén alapító tag Bobby Kimball, akit az együttes 2010-es újjáalakulása óta Joseph Williams helyettesít (ő korábban, a 80-as évek végén három évig énekelt már velük). Nekem Kimball hangja és karizmatikája  sokkal szimpatikusabb, de ez van sajnos. Ennek megfelelően már elég erősen kezdett bennem formálódni, hogy ez – legalábbis számomra – nem Toto, hanem Steve Lukather és a Toto nevű együttes koncertje lesz…
Nem bízták nagyon a véletlenre a számválasztást, másodiknak rögtön az egyik nagy slágerük, a Hold the Line szólalt meg. Ez az egy szám jobban lázba hozta és megmozgatta az Arénát, mit az előzenekar 🙂 Hangzásra egyébként – számomra – baromi jól szólt, látszott, hogy vérprofik a zenészek, nagyon szépen játszottak.  Lukather pedig már ennél a számnál megmutatta, hogy ő sokkal több, mint egy átlagos rockgitáros…
Ezt az Lover’s In the Night szám követte a legendás Toto IV-ről, majd a legutolsó válogatásalbumokon megjelent Alone következett, ezzel is jelezvén, hogy ez a buli egy retrospektív koncert lesz a Toto teljes életművéből.
Az ez után jövő dalt Tom Pettynek ajánlotta, ez volt a I Will Remember. Nem is tudtam könnyek nélkül végighallgatni, olyan gyönyörű ez a szám, az egyik kedvencem. És Lukather pedig gyönyörűen énekelt, szerintem szebben énekelt egész este, mint Joseph Williams.
Ezt a Kingdom of Desire albumról a Jake to the Bone követte, amely egy remek ének nélküli szám, rengeteg lehetőséget adva a különböző gitár- és szintetizátor szólókra, amelyet meg is ragadtak és egy jó kis jammelést hoztak össze. Majd szinte felrobbantották az Arénát, amikor belekezdtek a Rosanna számukba, az egyik legnagyobb számukba (amelyért egyébként Gramny-t kaptak 1982-ben és második volt a slágerlistákon). Ha másért nem, már csak ezért a számért azért mindenképpen megérte eljönni a koncertre!
Ezt követte egy kis akusztikus betét, amely során Lukather akusztikus gitárra váltott, behúzódtak hárman középre és sztorizgatások közepette játszottak dalokat, pontosabban inkább dalrészleteket. Első volt a Georgy Porgy, majd a Human Nature. Természetesen itt kapott helyet az egyik legérzelmesebb számuk a I’ll Be Over You is, gyönyörűen szólt. A következő dal a No One igazából csak átvezetés volt a Stop Loving You számhoz, amely szintén egyik nagy slágerük. Kicsit sajnáltam, hogy ez viszont ide került, oké, jól hangzott akusztikus gitáron is, de azért az eredeti nekem jobban bejön. A szám vége egy hatalmas zongoraszólóba ment át, a fiatal Dominique ‘Xavier’ Talpin megmutatta, hogy nem véletlenül turnézik ő velük és nem véletlenül dolgozott pl. Prince-cel korábban…
A hosszú szóló végeztével visszavették a villanygitárokat és a Girl Goodbye számmal pörgették fel ismét a hangulatot. Ezt a Lion című szám követte, egy pillanatra sem lankasztva a remek hangulatot. A koncert már majd’ másfél órája ment, de nem úgy tűnt, hogy abba szeretnék még hagyni.
Egy kis kitekintés a filmek világába: jött a Dűne film témája, amelyet szintén a Toto jegyez. Mivel nem láttam a filmet, így nem mondott akkor nekem túl sokat, ráadásul korábban nem is nagyon játszották ezt a számot. Ezt Lukather egy újabb emlékezése követte, egy eredetileg Beatles dal, de amit mindenki a már szintén elhunyt George Harrisonnal azonosít: While My Guitar Gently Weeps. Az egyik leggyönyörűbb dal volt azon az este, szintén nehéz volt nem megkönnyezni. Na meg Lukather játéka, az valami elképesztő volt.
A szomorkodás és a komolykodás után jött ismét egy dal a Toto IV.-ről: Make Believe. Ismét egy remek dal, nem véletlen, hogy az az album az életművük legjobbja. Majd Lukather megkérdezte, hogy “akarjátok-e hallani AZT a dalt” – utalva az Africa körül az elmúlt időben kialakult hype-ra, a tömeg sikított és belekezdtek a szerintem az este legjobban várt dalába: “I heard the drums echoing tonight…”, igen az Africába. Sajnos a dalból nagyon hiányzott nekem Paich, ő énekli ugyanis, Williams nem tudta olyan jól és tisztán kiénekelni, de szerintem közel két óra Toto után ezt már elnéztük nekik. Az Aréna pedig tombolt – velem együtt 🙂 A számba belefért egy dobszóló és az is, hogy a ZFG tagjai is megjelentek a színpadon együtt énekelni mindenkivel. Így sikerült egy majd’ negyedórás Africa-t összehozni. A katarzis sok embernek eljött ezzel a számmal, de én még vártam egyre, amelyet én személy szerint legalább annyira vártam  – ha nem jobban -, mint az Africa-t. A színpad elsötétült, de tudtam, hogy így nem lehet vége ennek a koncertnek, még kell egy szám. A közönség ütemesen tapsol, aminek meg is lett az eredménye: visszajöttek, majd belekezdtek az utolsó számba. És nekem az első taktusok után jött el a katarzis: jött az én legnagyobb kedvencem, a klasszikus zárószámuk, a Home of the Brave. Igaz, innen is hiányzott nekem Paich éneke, de már nem számított, ment a tombolás és a teli torokkal éneklés. És Lukather végleg bebizonyította, hogy lehet cserélni énekest, billentyűst, basszerost (szegény Mike Porcaro nemrég halt meg), dobost (a zseniális Jeff Porcaro-t pl.), de ő olyan, mint például Tommy Iommi a Black Sabbathban. Énekelhet ott Dio vagy a denevéres Ozzy, ha ő nincs, a zenekar sincs többet. Énekelt, gitározott, szólózott, mindent csinált. És komolyan mondom, szerintem egymaga lejátszotta az összes tagot a színpadról. És ahogy véget ér a szám, megkapom mindazt, amire vágytam: egy csodálatos estét a Lukatherrel. Miatta volt számomra értelme kijönni a koncertre, sajnáltam volna, ha nem láthatom.
Összességében azt mondhatom, nagyon jó kis koncert volt, felölelte a komplett életpályáját a Toto-nak, már amennyire 40 évet és 14 albumot fel lehet 2 óra alatt, de egy remekbe szabott, jól szóló, vérprofi szép kis koncertet raktak össze. Ennek ellenére nem biztos, hogy még egyszer kimegyek rájuk, bár ha Kimball és Paich visszatér, akkor szerintem esélyes. Lukathert pedig eddig is nagyra tartottam, de számomra most már tényleg ő is a gitárhősök közé tartozik. Ha ő jön erre bármikor, tuti, hogy én azon ott leszek!

Setlist

1. Devil’s Tower

2. Hold the Line 
3. Lovers in the Night
4. Alone
5. I Will Remember
6. English Eyes
7. Jake to the Bone
8. Rosanna
Acoustic
9. Georgy Porgy
10. Human Nature (Michael Jackson cover)
11. I’ll Be Over You
12. No Love
13. Stop Loving You
14. Piano Solo
15. Girl Goodbye
16. Lion
17. Dune (Desert Theme)
18. While My Guitar Gently Weeps (The Beatles cover)
19. Make Believe

20. Africa

Encore:
Home of the Brave

 

toto6
Steve Lukather

toto7
Steve Lukather, Joseph Williams és Steve Porcaro

toto8
Meghajlás a koncert végén

Kéktúra: 1. szakasz – egy nem túl izgalmas túra az Alpok lábánál

Közel egy hónap kihagyás után ismét túrázni indultunk. Több elképzelésünk is volt, de mind valami ok miatt meghiúsult, vagy szállás nem volt, vagy nem tudtunk jól lejutni, így visszatértünk a Kemeneshátra, pontosabban az Alpok lábához egy kis túrára. A Kőszeg-Tömörd szakaszt terveztük megtenni, amelyet egyszer már majdnem megcsináltunk és most is majdnem elmaradt, mert pénteken elég cefetül éreztem magam. Csütörtökön még elmentem egyet futni, pénteken meg már kóválygósan keltem fel. Lázam nem volt, orrom nem folyt, de borzasztóan hasogatott a fejem és pocsékul nyomott voltam. Na most mi legyen? Este korán lefeküdtem, mondván hogy kialszom. Szerencsére reggelre valóban jobban lettem, így végül megkaptam a zöld jelzést a túrára. Mondjuk az is igaz, hogy ha Kőszegről nem jobbra, hanem balra, felfelé Írott-kő felé indultunk volna, akkor valószínűleg nem vállaltam volna be, de így…17 km sík, menni fog…remélem 🙂
Így reggel 8 után nem sokkal már Kelenföldön vártuk a vonatot, hogy lejussunk Szombathelyre. Ott átszálltunk egy újabb vonatra, így fél 12-re meg is érkeztünk a gyönyörű napsütéses Kőszegre.

okt_20190526_01
Megérkeztünk Kőszegre

okt_20190526_02
Tábla a vasútállomáson

A vasútállomáson tartott technikai szünet után elindulunk Kőszeg belvárosa felé. Helyes kis város Kőszeg, a főtere pedig egyenesen csodás. A várat most kihagytuk, azt akkorra tartogatjuk, amikor majd az Írott-kői csúcstúra lesz.

okt_20190526_03
Kőszeg, Fő tér
okt_20190526_04
Természetesen Leó is ott volt velünk

Pecsételünk, majd indulunk ki a városból Tömörd felé. Kb. 16 km vár ránk addig, ezzel egyébként a harmadik leghosszabb OKT szakasz. A város határában – régi ismerősként – köszöntjük a Gyöngyös-patakot, amellyel már találkoztunk Sárvárnál, ott ömlik a Rábába. Ekkor még nem sejtettük, hogy este majd Szombathelyen is összefutunk 🙂

okt_20190526_05
A Gyöngyös-patak, amely végigkíséri az OKT 1. szakaszát

Nemsokára tehát magunk mögött hagyjuk Kőszeg házait és elindulunk Tömörd felé a “nagy” emelkedőn, amely kemény 65 méter lesz összesen.

okt_20190526_06
Elhagyjuk Kőszeget

Letérve az aszfaltútról erősen gondolkozunk, hogy az elmúlt napok esőzései után felvegyük-e a kamáslit a bakancsunkra – csak az esetleges sár miatt jöttünk ilyen dög melegben bakancsban -, de egyelőre sóderes erdészeti úton megyünk, így kivárunk vele. Az időjárás egyébként az elmúlt időszak hidegjeihez és esőihez képest több mint barátságos: süt a Nap, igaz, felhők azért vannak az égen, de nem zavaróak, és jó meleg van, 26 fokot mutat az órám. Le is kerülnek a pulcsik, marad a póló – és csak reméljük, hogy nem fogunk szénné égni, mivel a naptej megint otthon maradt. Élvezem a meleget, jóllehet ma egész délelőtt elég fura és változó volt a hőérzetem. Szerencsére az erőnlét rendben van, voltam ugyan már jobban is, de nem lesz gond a távval.
Az emelkedőn majdnem teljesen felérve visszanézünk Kőszeg felé, csodálatos panoráma tárul elénk az Alpokalja vonulataival.

okt_20190526_07
Az Alpokalja, a lábánál Kőszeggel.

Folytatjuk utunkat tovább emelkedve, immár fák között, majd mielőtt elfordulnánk délkelet felé, még egyszer lehetőségünk van visszatekinteni az Alpokaljára és elmerengeni azon, mennyi erőt kell majd gyűjtenünk az Írott-kő megmászásához 🙂

okt_20190526_08
Kellemes árnyas út

okt_20190526_09
Távoli visszatekintés Kőszegre és az Alpokaljára

Ezek után teljesen belevetjük magunkat az erdőbe. Gyönyörű hatalmas fenyőfák között haladunk tovább. Megtekintünk egy, az úttól nem messze álló, XVII. századi határkövet, majd egyszer csak felbukkan egy tábla, hogy “Államhatár”. Olyan szoci feelingje van a táblának, nem is értjük, hogy került ez ide, úgy véljük, hogy valaki csak poénból tette ide ki. Itthon derült aztán ki, alaposan megnézve a térképet, hogy az tényleg az államhatárt jelentette…Mondjuk a korabeli határkő miatt gyanús lehetett volna…Nem gondoltam, hogy a kék ennyire közel megy a határhoz. 🙂

okt_20190526_10
Fenyők között

okt_20190526_11
Nem vicc, tényleg valódi államhatár mellett mentünk el

Bár csábít Ausztria, az államhatár táblánál végül jobbra fordulunk és nemsokára elérünk a kék egyik leghosszabb egyeneséhez, majd’ 5 km nyílegyenes út vár ránk – nem mintha eddig nagyon kanyarogtunk volna. Mindezt fenyves és tölgyesek között, kavicsos erdészeti úton. A kamásli még mindig nem kell.

okt_20190526_12
Indulunk a hosszú egyenesre…

okt_20190526_13
A végtelenbe és tovább…

Mondhatnám, hogy izgalmas volt, de nem. Orsival jót beszélgettünk, de a táj és az út a vége felé már végtelenül unalmas lett. Valaki írta is az okt fórumban, de nem hittünk neki, mert az eddigi kemenesháti túrák azért elég jó voltak, de ez elég uncsi lett. A hosszú egyenes után fordulás, majd újabb hosszú egyenes.
Az utolsó három km lett aztán kicsit izgalmasabb. A kavicsos út előbb átváltott földútba – sár csak mutatóban volt, a kamásli maradt a táskában -, majd letérünk be az erdőbe! Nocsak, a végére maradnak az izgis részek?

okt_20190526_14
Sűrűsödik az erdő

okt_20190526_15
Letérés a Gradics-forráshoz

A forrás mellett az Ablánci-patak nyomait is fel lehetett fedezni, amellyel egyszer már szintén találkoztunk a Tömörd-Szeleste szakaszon.
Ilyen izgalmas vég után érkezünk meg végül Tömördre.

okt_20190526_16
Megérkezünk Tömördre

Elmegyünk a nagyon hangulatos buszfordulóig, még van fél óránk a kinézett buszig – megint jól hoztuk a szintidőt -, kellemesen elpihenünk a padokon.

okt_20190526_17
A hangulatos tömördi autóbusz-forduló

Nemsokára jön a busz, hogy bevigyen bennünket Szombathelyre. A buszról leszállva most nem a vonat felé indulunk, úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot Szombathelyen töltjük, megismervén a várost.
A szállás elfoglalása után vacsorázni indulunk, a Sörpatika nevű helyen nagyon finom – és nagy – pizzát fogyasztunk, pótolván az elégetett kalóriákat, finom belga sörökkel leöblítve. Vacsora után – nem gyalogolván ma még eleget – a belváros felfedezésére indulunk. Szép nagyon Szombathely is. Meglepetésünkre ismét belefutunk a Gyöngyös patakba. Kicsi ez a Kemeneshát 🙂
Másnap vacillálunk az arborétum és a Vasi Skanzen között, végül az utóbbi mellett döntünk. Így reggeli után elindulunk oda – természetesen gyalog 🙂 Én személy szerint annyira nem vagyok oda a skanzenekért – pedig még láttam az eredetit is Stockholmban -, de egész jó volt azért. Körbejárjuk a csónakázótavat a kellemes napsütésben, majd a belvároson keresztül kisétálunk a vasútállomásra. A tegnapi 17 km után sikerült ma is 9 km-t sétálnunk, csak most nem az erdőben, hanem Szombathelyen.
Kellemes két napot töltöttünk végül Szombathelyen és környékén. A Kőszeg-Tömörd túra biztosan nem lesz a kedvencem, elég unalmas lett a vonalvezetése, egyedül a végső két-három km tetszett úgy igazán. Sebaj, van ilyen. De ez a rész is megvan, majd’ másfél százalékkal ismét előrébb vagyunk, sőt, megvan a 700. km is! Az ezért nem rossz!
Még egyszer fogunk errefelé járni, csak akkor a Kőszegtől balra lévő részt fogjuk meghódítani, igen, az Alpokalját. Én már nagyon várom azt a túrát, az biztosan sokkal szebb lesz, mint ez a rész – persze egyúttal sokkal kihívásosabb is – a maga 800 méteres szintemelkedésével. Remélem az sem várat már magára sokáig!

OKT 1. szakasz Írott-kő – Sárvár

Táv: 17 km (hivatalos 15,7 km)
Szintemelkedés: 145 m fel, 200 le.
Érintett települések: 2 db (Kőszeg, Tömörd).
Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 701 km (60%)
Pecsétek: 98

A szintemelkedés
01_2_szint
Az útvonal
01_2_utvonal

Kéktúra: 3. szakasz elkezdve – újabb kalandozások a Keszthelyi-fennsíkon

Felbuzdulva a múltkori kétnapos (igazából három-) túrán, úgy döntöttünk, hogy a hosszú hétvégén újra kéktúrázunk egyet. Felmerült, hogy folytatjuk az előző szakaszt Káldtól, de a strand és a kemping elvileg májustól nyit, így letettünk róla. Na meg már egy kis hegyet is szerettünk volna már, felbuzdulva a múltkori sikeres Nagy-Hideg-hegyi túránkon, így esett végül a választásunk a 3. szakaszra, amely Sümeg-Keszthely között húzódik, pontosabban ennek is a Zalaszántó-Keszthely közötti részét néztük ki, de ezt is csak azért, hogy az 1., majd a 2. szakasz után végül a 3-ikat is elkezdjük 🙂
Az eredeti terv az volt, hogy lemegyünk Zalakarosra – ott van Orsiéknak nyaralójuk -, majd a szakaszt három felé bontva onnan megcsináljuk. Ez jól hangzott addig, amíg meg nem láttuk, hogy milyen sűrűn mennek – pontosabban nem mennek – buszok Zalakarosról Keszthelyre/Hévízre. Sebaj, foglaltunk szállást az utolsó pillanatban Hévízen, így az a terv alakult ki, hogy pénteken lemegyünk Zalaszántóra, onnan egy 19 km-es hegyes-völgyes túrával eljutunk Hévízre, majd másnap lebattyogunk egy 7 km-es sétával Keszthelyre, megnézzük a várost és a Festetics kastélyt, majd irány haza. Jó tervnek tűnt, amit aztán jó néhány dolog megpróbált keresztülhúzni.
Kezdődött azzal, hogy semmi nem akart összejönni: a szállással is gondok voltak, nem igazolták vissza a foglalásunk, nem sikerült jó oszkáros utat találni, a csatlakozó busz pont az orrunk előtt ment volna el – mint ha minden összeesküdött volna ellenünk. De ekkor még bíztunk abba, hogy le tudjuk győzni a baljós előjeleket: sikerült végül szállást foglalni és találtam egy szuper oszkáros utat, amely egészen Zalaszántóig vitt volna bennünket. Na, csak megoldódik, minden, gondoltuk.
Vidáman készülődtünk csütörtök este a másnapi utunkra. 11-re volt megbeszélve  az indulás a Keletitől, egyre, legkésőbb fél 2-re leérünk, 5 óra a túra, fél 7-7 körül már Hévízen vagyunk és még korán sem kellett kelnünk 🙂 Ez volt a terv. Ehhez képest olyan dugóba futottunk bele már itt Pesten, majd az M7-es kivezető szakaszán, hogy 13 órára nem hogy Zalaszántó, de még Érd közelébe sem értünk 😦 Miután nagy nehezen átvergődtünk magunkat az első dugón, azt hittem már sínen leszünk, de nem, Siófok környékén az egyik oldalt vagy 5 km hosszan lezárták, na vajon mekkora dugót okozott ez? Így adódott, hogy összességében a közel 2 órás út végül majd négy és fél órásra nyúlt! Levontuk a tanulságot, soha többet nem indulunk el hosszú hétvége első napján túrázni, vagy maximum kötöttpályás közlekedéssel. Igen ám, de így változtatnunk kellett a menetrenden, ugyanis így négy órára érnénk Zalaszántóra, onnan öt óra a túra, így jóval sötétedés után, 9-fél 10 magasságába érnék Hévízre. Az annyira nem jó. Így végül amellett döntöttünk, hogy megcseréljük a két napot, első nap lesz a Hévíz-Keszthely, másnap a Zalaszántó-Hévíz. Persze ezzel elvesztettük azt a lehetőséget, hogy megnézzük a Festetics kastélyt, mert az ötkor bezár, de így jár az, aki belefut egy masszív dugóba. Sebaj, legalább túrázunk, végül is alapvetően azért jöttünk.
Így fél négy magasságában Hévízen, az autóbusz-állomásnál kezdtük meg az aznapi etapot. Pecsételünk egyet az állomáson lévő pecsétnél, majd indulunk Keszthely felé. Azt tudtuk előzetesen, hogy ez nem lesz sem túl hosszú (7,5 km mindössze), se nem túl megerőltető szakasz, ráadásul ahogy néztük, majdnem végig betonon megy majd. Sebaj, de legalább nem országút mellett. Ragyogó napsütésben, kellemes tavaszi meleg időben indulunk tehát Keszthely felé.

okt_20190419_01
Indulunk Keszthely felé

Az utunk a hévízi tó és fürdő mellett vezet el, majd ráfordulunk egy hosszú és egyenes bicikliútra.

okt_20190419_02
A hévízi tó és gyógyfürdő

okt_20190419_03
A nyílegyenes bicikliút

Szerencsére hatalmas fák veszik körbe az utat, így legalább direktbe nem tűz a Nap, ennek ellenére tavaszhoz képest igencsak jó idő van, hamarosan már egy szál pólóban vagyunk. A meleg időnek megfelelően jó forgalmas a bicikliút, csak egymás mögött tudunk haladni, akkor is figyelni kell nagyon a forgalomra. Komolyan, fárasztóbb volt mint egy autós országút mellett 🙂
Hamarosan elhagyjuk Hévízet, legalábbis a tábla ezt jelzi – furcsa is a település végét jelző tábla egy bicikliúton 🙂

okt_20190419_04
Elhagyjuk Hévízet

Nemsokára elérjük a 71-es főutat – előtte megmásztuk az egyetlen mára rendelt emelkedőt, kemény 30 méter szinttel – átkelünk rajta, a mi utunk leágazik a fő bicikliútról, így innentől már jóval kevesebb kerékpárossal találkoztunk.

okt_20190419_05
Kihalt kerékpárút Keszthely felé

Mielőtt elérnénk Keszthely feltűnnek a távolban a Keszhelyi-hegység hegyei, rajta a Festetics-kilátóval. Elfognak az emlékek, milyen jó is volt, amikor arra túráztunk. Kellemes bizsergés jár át, amikor arra gondolunk, hogy abban a kilátóban voltunk már, azt a hegyvonulatot megmásztuk már…

okt_20190419_06
Keszthely házai, mögötte a Keszthelyi-hegység és egy apró pont a jobb oldalon lévő facsoporttól balra a hegyen: a Festetics-kilátó

Így merengve érkezünk meg végül Keszthelyre.

okt_20190419_07
Ennél jobb képet nem tudtam készíteni a megérkezősünkről

okt_20190419_08
Keszthely házai

Végül egy nappal előbb, de megérkeztünk Keszthelyre. Nemsokára lekanyarodunk a bevezető útról és a takaros utca végén feltűnik a Festetics-kastély.

okt_20190419_09
Takaros utca, végén a kastély mered

A kastélyt sajnos már csak kívülről tudjuk megnézni, miután pont zárásra érünk oda. De kívülről is gyönyörű, teszünk egy kis sétát a hatalmas parkjában és megfogadjuk, hogy eme balszerencse ellenére is egyszer visszatérünk ide és megnézzük majd rendesen is.

okt_20190419_10
A keszthelyi Festetics-kastély

A kastély után folytatjuk utunkat Keszthelyen. Először a sétálóutcára visz az utunk, amely a Fő tértbe torkollik, majd kacskaringós utcákon végül a Helikon-parknál kötünk ki.

okt_20190419_11
Keszthely, sétálóutca

okt_20190419_12
Keszthely, Fő tér

okt_20190419_13
A Helikon park

A parkon átkelve már látszik utunk vége, a vasút- és buszállomás, de előtte lemegyünk a Balaton partjára, ha már ide eljöttünk, ezt nem hagyhatjuk ki. Szép a Balaton, meg kell hagyni!

okt_20190419_14
Keszthely, Balaton-part

Miután kigyönyörködtük magunkat a végtelen kékség látványában, indulunk a buszállomásra. Szerencsére elég sűrűn indulnak buszok Hévízre, így nem kell sokat várnunk, jön is egy busz. Az út sem túl hosszú, így fél 7-kor már ismét Hévízen vagyunk – igaz, nem úgy, ahogy még reggel elképzeltük, de ez van, ezt már elfogadtuk. Felvesszük a szobánk kulcsát, lepakolunk, majd vacsorázni indulunk. Éppen valami borünnep – vagy ahhoz hasonló – van a sétálóutca végén, így belevetjük magunkat mi is a forgatagba és bár bort végül nem ittunk – én most fröccsöt kívántam volna meg, de a vérbeli borászok lehet, hogy nem nézték volna jó szemmel kérésem -, de az elengedhetetlen lángosost végül megtaláltuk, hogy rendes vacsora helyett egy-egy rendesen nagy sajtos-tejfölössel fojtsuk le a mai napot. Vacsora után még kicsit sétálunk Hévíz belvárosában, majd visszatérünk a szállásunkra aludni.
Másnap korán keltünk – úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy az előző napi fiaskó megismétlődjön, így inkább a korábbi busszal terveztük az indulásunkat. 8-tól lehetett reggelizni, mi már ott voltunk pontosan a kezdésre, majd a bőséges reggeli után irány a pályaudvar és kilenc előtt már úton voltunk Zalaszántóra. Nem sokkal fél tíz előtt szálltunk le a buszról. Pecsételtünk, lefújtuk magunkat kullancsriasztóval, levetkőztünk, mert már most kora délelőtt jó meleg volt – felhő egy szál  sem -, egy hibát követtünk csak el, úgy gondoltuk, hogy a szél miatt nem kell lekennünk magunkat naptejjel. Nos, a jövőre nézve: le kell 🙂

okt_20190419_15
Zalaszántó, iskola, másnapi túránk kiindulópontja

Az előkészületek után elindulunk végül Hévíz felé. Az etap egyszerűnek ígérkezik: némi bemelegítés után megmásszuk a mai legnagyobb hegyet, amely tetején a Rezi vár vár :), majd leereszkedünk Rezi községbe, majd egy kis lapos ismét, végül még Hévíz előtt jön egy kisebb emelkedő, majd lemegyünk Hévízre. Mindezt kb. 19 km-en. Jól hangzik, nem?
Alig hagytuk magunk mögött Zalaszántó házait, máris feltűnik a megmászandó hegy, a Meleg-hegy, valahol a zöldben pedig ott vár eldugva Rezi vára is. Szép menet lesz!

okt_20190419_16
A Meleg-hegy, ezt kell megmásznunk

okt_20190419_17
Elhagyjuk Zalaszántót

Elhagyva Zalaszántót egy földútra fordulunk, amelyet botor módon követünk, aztán kiderül, sikerült letérnünk a kékről. Hogy hol kellett volna elhagynunk az utat, az kérdés, mindenesetre egy susnyás réten vágunk át, hogy visszataláljunk az utunkra. Végül rálelünk a keskeny ösvényre, amely most még jól járható, így kora tavasszal, el tudom képzelni, mi lehet itt nyáron 🙂

okt_20190419_18
Ösvény a most még szolid aljnövényzetben

Aztán következett a túránk legkérdőjelesebb része: a Nagy-Séd patakon való átkelés. Ez vízállástól függően lehet nagyon könnyű vagy nagyon nehéz. Nekünk szerencsénk volt, bár esett az elmúlt időben, de előtte pedig nagy szárazság volt, így igen kevés víz csordogált benne, nem okozott gondot a köveken az átkelés.

okt_20190419_19
Orsi átkel a Nagy-Séd patakon

A patak túloldalán aztán elindul az emelkedés. Első körben laza kétszáz métert emelkedünk a Meleg-hegy alatti nyeregig, majd onnan majd vagy 80 méter vár még a várig. Az emelkedő szép lassan indul, a nehezítést az éppen most virágzó rengeteg medvehagyma okozta illat bódító hatása jelenti. Egészen a csúcsig rengeteg medvehagymát láttunk, de nem csak egy-két szálat, hanem hatalmas összefüggő szőnyegeket. Csak reméltem, hogy nem ivódik bele a ruhánkba, különben nem engednek majd fel bennünket a buszra 🙂

okt_20190419_20
Medvehagyma rengeteg

okt_20190419_21
Lassú emelkedésben

Az út a lassú, kényelmes emelkedőből egyre meredekebbé válik, a környezet pedig egyre csodálatosabb lesz. Végül is mi szerettünk volna hegyet, meg is kaptuk 🙂 A vége azért elég meredekre sikeredett, de megoldottuk.

okt_20190419_22
Emelkedő a Meleg-hegy oldalában

okt_20190419_23
Jó meleg időnk volt a fák alatt is, azért az árnyékuk jól esett

okt_20190419_24
A kép nem adja vissza a meredekséget, de a szépségét igen

A nyeregben megpihenünk egy kicsit, majd letérünk a kékről a Rezi vár kedvéért. A kék ugyanis nem érinti a környék egyik legszebb részét – a Sztúpa mellett – a Rezi várat. Egy nagyjából egy km-es kitérő és újabb emelkedők után érünk el a Meleg-hegy csúcsa alatt elhelyezkedő Rezi várat.

okt_20190419_25
Úton a Rezi vár felé, visszatekintés a fák között Zalaszántóra, a kép tetején a fák között az a fehér a Sztúpa

okt_20190419_26
Megérkeztünk a Rezi várhoz

Olvastunk róla, hogy megéri feljönni ide, mert szép a kilátás, ennyit tudtunk a Rezi várról, de teljesen leesett az állunk a látványtól. Amúgy is szeretjük a várakat (meg a kilátókat) és a szép kilátást, de erre nem voltunk felkészülve. Az egész környéket gyönyörűen be lehet látni, egyedül nyugat felé nem lehet szépen kitekinteni. Persze nekünk szerencsénk volt, szép időben voltunk fent. De azt, hogy innen látni fogjuk a Balatont, a korábbi túráink helyszíneit – a Szent-György hegyet, Szigligetet, a Badacsonyt -, az elkövetkezendő túráink helyszínét – Sümeget és az előtte lévő részt, Zalaszántót a Sztúpával-, nos arra egyáltalán nem számítottunk.

okt_20190419_27
Kitekintés a Rezi várból északnyugat felé

okt_20190419_28
Kilátás délkelet felé

okt_20190419_29
Rázoomolva délkelet felé: balra hátul a Szent-György-hegy, középen a Badacsony, mellette Szigliget, a völgyben pedig ott a Balaton kékje

okt_20190419_30
Peti a túrás. Mostanában napos időben már napszemüvegben nyomom, ennek köszönhetően már nem hunyorgok annyit, a zászlót pedig egyik bakonyi túrán láttuk egy túratársnál és lenyúltuk az ötletét

okt_20190419_31
Természetesen Leó is ott volt velünk, háttérben elmosódottan Zalaszántó

okt_20190419_32
Zalaszántó, innen indultunk. A kép közepén a templom mellett áll az iskola (világos szögletes épület), pontosan onnan indult a mai túra. A háttérben a hegyen, az erdők ölelésében a Sztúpa, amelyet majd az egyik elkövetkezendő túránkon fogjuk érinteni a Sümeg-Zalaszántó szakaszon

okt_20190419_33
Sümeg. Balra tőle a lapos rész, az még a második szakaszhoz (Sárvár-Sümeg) tartozik, a felénk eső rész pedig a harmadikhoz (Sümeg-Keszthely), amelyből már csak a Sümeg-Zalaszántó maradt.

okt_20190419_34
Régen volt már túraszelfi 🙂

Miután kigyönyörködtük magunkat Reziben, indulunk tovább. Visszamegyünk a nyeregig, majd elindulunk lefelé a kéken a Rezi község felé.

okt_20190419_35
Az elvileg lefelé vivő út

A korábbi mászásunk alapján valami masszív ereszkedésre számítottunk, ehhez képest erős túlzással lankás az, amit kaptunk. Úgy látom, megint sikerült a hegy jó oldalán felmennünk 🙂 (ezt a Nagy-Gete óta Nagy-Gete effektusnak hívjuk, amikor a mászási oldal sokkal keményebb, mintha az ereszkedési oldalon mentünk volna fel). Hát, ilyen az élet 🙂
Sőt, a lanka nemsokára szinte vízszintesbe megy át Rezi előtt.

okt_20190419_36
Rezi felé vezető út

okt_20190419_37
Feltűnnek Rezi házai

okt_20190419_38
Gyönyörű repceföld Rezi határában

Nemsokára elérjük Rezi szélét, ahol az egyik tanösvény tábla hátulján (!) megleljük a pecsétet. Pontosabban, ha nem lett volna ott egy bélyegző pár, akkor simán elmentünk volna mellette. Biztos megvan az oka, hogy a tábla hátulján van a pecsét, na de hogy nem jelzi semmi jelzés, az már furcsa. Mindegy, megtaláltuk, pecsételtünk, ettünk és indultunk tovább. Utunk Rezin keresztül vezetett tovább.

okt_20190419_39
Megérkeztünk Rezibe

Szerencsére hamarosan lefordulunk a Cserszegtomaj felé vezető “fő”útról és a sokkal kellemesebb és hangulatosabb szőlőhegy felé vesszük az irányt. Jó sok szőlőtőke van itt is, állapítottuk meg és bántuk egy kicsit, hogy tegnap este nem kóstoltuk meg a borokat Hévízen – bár a balatoni borok nem a nagy kedvenceim, de hátha…

okt_20190419_40
Kellemes út a szőlőhegy oldalában

Hamarosan letérünk a kellemes kis betonútról és betérünk az erdőbe, ahol egy nagyon hangulatos erdei ösvényen leereszkedünk a Gyöngyösi csárdához.

okt_20190419_41
Ereszkedés az ösvényen

okt_20190419_42
Megérkezünk a Gyöngyösi csárdához (balra van a Csárda, jobbra a betyárok temetője a fűzfa alatt)

Déja vu érzés fog el bennünket: reggel pont ezen az úton hozott bennünket a busz, ahová most megérkeztünk, az egyik megállója pont a csárda előtt volt. De mielőtt pecsételnék még megnézzük a két rezi betyár sírját, akik a csárda melletti hatalmas fűzfa alatt vannak eltemetve.

okt_20190419_43
A fűzfa és alatta a betyársírok

Ezt követően pecsételünk a csárda előtti villanyoszlopnál, majd irány Hévíz. Most a sok hegy-völgy után jön a lapos rész. Igaz, arról nem volt szó, hogy mindezt országút mellett, legalábbis az elején, de majd’ egy km-t mentünk az autók mellett, szerencsére vasárnap délben nem volt túl nagy a forgalom.

okt_20190419_44
Most is kaptunk egy kis országutat

Hamarosan letérünk róla és irányba állunk Hévíz felé. Elég sokáig megyünk szántóföldek mellett, tiszta Cserhát filingünk lett tőle egyébként. Na itt éreztem először, hogy bár nagyon jó, hogy fújdogál és hűt a szél, de bizony le kellett volna kenni magamat.

okt_20190419_45
Cserhát érzés Hévíz előtt

A kb. 2 km-es lazítás után ráfordulunk az utolsó emelkedőre. Rövid, ám annál combosabb emelkedővel találtuk magunkat szembe, ami a sok lejtő és sík után nem csalt őszinte mosolyt az arcunkra.

okt_20190419_46
Orsi ismét emelkedőben

Fent szép ligetes rész várt bennünket, szépen zöldellve, majd hamarosan megkezdtük az ereszkedést Hévízre.

okt_20190419_47
Nemsokára már Hévíz jön

okt_20190419_48
Megérkeztünk Hévízre – eddig ez az egyetlen település, ahol a nem országúton is találkoztunk helységnév-táblával. Több várostáblát a kékre!

A kék Hévíz borospincés részén visz keresztül, amely csak kiépítettségében emlékeztet a Szépasszony-völgyre, hangulatban sajnos nem, persze lehet, hogy rosszkor voltunk arra. Ismét kihagyom a borkóstolás lehetőségét, éhesen a tűző napon nem tűnik valami jó ötletnek. És talán ez volt végképp az a pont, ahol elátkoztuk azt a tegnapi fránya dugót és a napot, ugyanis ha most nem most lenne, amikor megyünk a buszhoz, hanem a tegnap este, akkor tuti beültünk volna valahová borozni és vacsorázni. De hát ilyen az élet, ez adott.

okt_20190419_49
A hévízi pincesorról egy nagyon rossz kép

Hamarosan megérkezünk most már tényleg Hévízre, sőt nemsokára már az ismerős utcákon vagyunk. Milyen pikáns: elmegyünk a hotelünk előtt, ahonnan reggel indultunk. Közel 5 óra és 19 km után ismét visszatértünk.

okt_20190419_50
Hévíz házai

És az ismerős utcák, a hotel után felbukkan a mai túránk ma már egyszer szintén látott végállomása, a buszpályaudvar is. A 15:30-as buszt céloztuk meg, jóval előbb odaértünk. 15 perccel túlléptük a füzetben lévő szintidőt, de abban ugyebár nincs benne a Rezi vár, szóval vagy 20 perccel megint jobbak voltunk. Átöltözünk, kicsit pihenünk, majd jön a busz és indulunk haza. Jó kis két nap volt ez is!

Nem teljesen így terveztük ezt a két napot. De olyan érzésünk volt, hogy amióta kiderült, hogy nem tudjuk Zalakarosról megcsinálni ezt a szakaszt, mintha elátkozták volna, semmi nem akart sikerülni. Így amikor ott álltunk a dugóban, én először nagyon ideges lettem, hogy nem tudjuk az eredeti tervet tartani, de aztán felröhögtem, hogy na jó, azért ez már sok a rossz előjelből és elég! Így végül, bár nem maradéktalanul, de sikerült két remek túrát összehoznunk. Persze, biztosan lehetett volna jobb is, jóllehet nem vagyok benne biztos, hogy nagyon lett volna erőnk az eredeti tervek szerint megnézni a kastélyt másnap, de jó azt hinni. Szóval a rossz előjeles kezdés után szerintem kihoztuk a maximumot, és merem állítani, onnantól kezdve, hogy kiszálltunk az autóból Hévízen, már minden rendben volt. Mert mind a két túra kiválóra sikeredett, a szállásunk rendben volt, a közlekedések is, a lángosról nem is beszélve. Egy szó mint száz, végül csak sikerült remek túrákat összehoznunk. Rezi vára csodálatos volt, nálam bekerült a kéktúra legjobb élményei közé, már alig várom, hogy a Sztúpát is megnézhessük majd. És mint eddig mindig: ez a Keszthelyi-fennsíkos túra is teljességgel lenyűgözött. Köszönöm ez úttal is a kéknek, hogy megismertette velem ezt a részt. Keszthelynek még adósa vagyok, ígérem, hogy egyszer majd meglátogatom rendesen. Alig várom már, hogy ismét errefelé menjünk!

OKT 3. szakasz Sümeg-Keszthely

1. nap Hévíz-Keszthely

Táv: 7,4 km
Szintemelkedés: 55 m fel, 60 le.
Érintett települések: 2 db (Hévíz, Keszthely).
Pecsétek: 2 db.

2. nap Zalaszántó-Hévíz

Táv: 16,8 km (hivatalosan), 18,9 Rezi várával
Szintemelkedés: 455 m fel, 526 le.
Érintett települések: 3 db (Zalaszántó, Rezi, Hévíz).
Pecsétek: 4 db.

Összesen:
Táv: 685 km (58,6%)
Pecsétek: 96

Első nap (Hévíz-Keszhely) szinttérképe

03_3_szint

Első nap (Hévíz-Keszhely) útvonal

03_3_utvonal

Második nap (Zalaszántó-Hévíz) szinntérképe

03_2_szint

Második nap (Zalaszántó-Hévíz) útvonala

03_2_utvonal03_3_utvonal

Kéktúra: 2. szakasz elkezdve – Sárvár (és környéke) meghódítása

A múltkori túrán megtörtént Sárvár bevétele, de akkor csak nagyon rövid időt tudtunk ott eltölteni. Mindenképpen szerettünk volna visszatérni a városba és megismerni azt, ha már arra vitt az utunk. A második szakasz (Sárvár-Sümeg) erre jó alkalmat kínált, így ennek az elkezdését összekötöttük a város felfedezésével – imádjuk az ilyen városlátogatós-túrás hétvégéket. Péntekre mind Orsi, mind én kivettünk szabit, így aztán délután már úton voltunk Sárvár felé.
Előtte elég sokat gondolkoztunk, hogy menjünk-e, mert esőt és lehűlést ígértek a hétvégére, de aztán úgy láttuk, hogy esni csak éjjel fog majd, a hideggel meg majd megbirkózunk, amúgy sem vagyunk cukorból, hogy egy kis eső ártson nekünk. Így amint sikerült szállást foglalnunk, már csomagoltunk is.
Szemerkélő esőben és szeles, hideg időben érkeztünk meg a sárvári vasútállomásra. Hát, nem egészen ilyen az ideális áprilisi idő, de ez van. Kis séta után érkezünk meg a szálláshelyünkre, a Vár-Park panzióba. A kedves tulaj hölgy elmondja, amíg az adminisztrációt intézzük, hogy reggel még havas eső is esett. Az igen!
Kipakolás után vacsorázni indulunk, a tulaj a Platán éttermet ajánlotta, nem is csalódtunk benne, jó nagyot és finomat ettünk. Dideregve tértünk vissza a szállásunkra, nem is a hideg, inkább a szél nem tetszett annyira, elég viharos volt, persze mindez a hőérzetünket is rontotta. Sebaj, a forró zuhany alatt jól felfrissültünk, a vastag takaró alatt sem fáztunk (éjszaka aztán a fűtést is bekapcsolták).
A finom reggeli után először elindultunk felfedezni Sárvárt, pontosabban a várat. Ugyanis a hétvégi buszközlekedés miatt nem semmi logisztikát találtunk ki: busz vagy kora reggel vagy késő délelőtt megy Gércére. A kora reggeli esélytelen nekünk, így marad a késő délelőtti, előtte pedig kényelmesen meg tudjuk nézni a várat. És miért Gérce? Nos a második szakasz Sárvárról indul Sümegre, ebből néztük ki az első részt, a Sárvár-Káldot. Ez közel 27 km, de teljesen sík. Eredetileg egyben csináltuk volna meg, de egyrészt Orsi térde nem biztos, hogy jelenleg ezt bírta volna, másrészt este úgy sem tudtunk volna hazamenni, mert egyrészt mire visszaérnénk Káldról, már nincs haza vonat, másrészt a városra is kíváncsiak vagyunk. Így tehát kettébontottuk a 27 km-t, lett a Sárvár-Gérce és a Gérce-Káld etap. És amiért a másodikkal kezdtük: így vasárnap jobban tudunk a visszafelé tartó buszhoz igazodni, hamarabb tudunk hazamenni.
Szóval mielőtt elindultunk volna 11 órakor Gércére, előtte elmentünk megtekinteni a Nádasdy-várat.

okt_20190413_01
A sárvári Nádasdy-vár

okt_20190413_02
Természetesen Leó is ott volt velünk

Magát a várat igen hamar körbejártuk, nagyon szép egyébként, csak hát ez nem egy olyan klasszikus vár, mint a hollókői, csókakői, hanem ez várkastély, így nem annyira kacifántos, nincsenek nagy őrtornyok meg ilyenek. De mindezek ellenére nagyon tetszett. De a vár sava-borsa az a kiállítás, amelyben nagyon sok mindent megtudunk a vár névadójáról, illetve a nevezetes Nádasdy-huszárokról, valamint a vár korabeli berendezéséről. Aki arra jár, mindenképpen nézze meg, nagyon érdekes!
Majd a kulturális túra után jöhetett az igazi. Negyed 12-kor jött is a busz, majd alig negyed óra múlva már Gércén voltunk. A pecsételést itt holnapra hagytuk, indultunk is rögtön Káld felé.

okt_20190413_03
Gérce

A községet egy kis kaptatóval hagyjuk el és érünk be az erdőbe. Mielőtt elindultunk, tanakodtunk, hogy vegyünk-e fel kamáslit vagy sem, hiszen tegnap és az éjjel is esett. Majd megláttuk a bár nedves, de egyáltalán nem sáros utat, lemondtunk róla.

okt_20190413_04
Gérce (és az éjszakai eső) után

A földút nem tart sokáig, hamarosan elértük a 84-es utat, kis várakozás után sikerült rajta átkelnünk. Úgy láttuk, hogy innentől egy darabig aszfaltozott úton fogunk menni.

okt_20190413_05
A 84-es úton átkelve aszfaltozott erdészeti út várt bennünket

És valóban, mint később kiderült egészen a Hidegkúti erdészházig megyünk majd ezen az aszfaltozott erdészeti útig.

okt_20190413_06
Úton az első pecsét felé

okt_20190413_07
Menet közben beértünk a Farkas-erdőbe

Nemsokára elértük az első pecsételési pontot, a Rózsáskerti erdészházat. Pecsételünk, eszünk, majd indulunk tovább. Az út egyébként gyönyörű, magas fák között haladunk, amelyeket kezd megérinteni a tavasz és egyre több rajtuk a zöld.

okt_20190413_08
Úton Káld felé

okt_20190413_09
A Farkas-erdő fái

Nagyjából 4,5 km után érkezünk meg a Hidegkúti erdészházhoz, amely cseppet sem hasonlít erdészházra, inkább valami puccos erdei kúriának hat, ahol őrült milliárdos rejtőzik a világ elől. Ezt erősíti a rét közepén álló – gyönyörű – kápolna is. (Persze az ok sokkal prózaibb, a felújított és kibővített vadászház konferencia-központ és kedvelt házasságkötő- és lagzi helyszín). Pecsételünk, pihenünk kicsit mielőtt továbbindulnánk.

okt_20190413_10
A felújított Hidegkúti vadászház

okt_20190413_11
Kápolna a vadászház melletti réten

Az erdészház után “komoly” emelkedő vár bennünket.

okt_20190413_12
Emelkedő

Az emelkedő tetején letérünk a kékről és a kék háromszög jelzésen megyünk tovább, ez ugyanis egy kilátóhoz vezet, mi pedig imádjuk a kilátókat és a szép kilátásokat. Azt persze nem tudtuk, hogy oda jó néhány kisebb völgyön kell átkelnünk 🙂

okt_20190413_13
Egyik völgy a kilátó előtt

Ezekkel megküzdve értünk el a 2015-ben átadott Scherg Lőrinc kilátóhoz. Teljesen rejtély számunkra, hogy miért is nem erre jön a kék, hiszen ez eddig ennek a résznek a legjobb része. A kilátás sajnos a nem túl jó idő miatt nem a legjobb volt.

okt_20190413_14
A Scherg Lőrinc kilátó

okt_20190413_15
Kilátás Gérce felé

okt_20190413_16
A Kemeneshát

okt_20190413_17
Kilátás Káld felé

okt_20190413_18
Elvileg arrafelé jó időben a Kab-hegy is látható

okt_20190413_19
Ezeket láthatjuk

Miután kigyönyörködtük magunkat, indultuk tovább Káldra. A kék háromszög jelzésen visszatértünk a kékre, majd innen már csak két km van hátra. Egyszer csak mozgást veszek észre a távolban és egy hatalmas szarvascsorda (lehettek vagy tízen) vonult át tőlünk nem olyan messze az úton. Az igen! Eleddig a legtöbb állatot ezen a tájon láttunk! Feldobva megyünk tovább és nemsokára meg is érkezünk Káldra.

okt_20190413_20
Megérkezünk Káldra

Bent a központban az általános  iskolánál pecsételünk – ironikus módon az a kilátó van Káld pecsétjén, amelyet nem érint  kék -, majd rövid várakozás után jön a busz, hogy visszajussunk Sárvárra. Ott nem egyből a szállásra megyünk, előtte még megnézzük az arborétumot.  Tetszett, mutatós volt, főként hogy sok fa most kezdett virágozni, de nem volt túl információ-dús, néha azt éreztem, mintha még mindig egy sima erdőben lennék, nem egy botanikus kertben. Lehetne jóval több tábla, nagyon sok fánál semmi nem volt kiírva. A zirci ennél nagyon sokkal szebb és jobb volt, pedig ott ősszel voltunk!

okt_20190413_21
A sárvári arborétum

okt_20190413_22
A sárvári arborétum

okt_20190413_23
A sárvári arborétum

Az arborétum után visszatértünk a szállásunkra, kicsit pihentünk majd a szokásos túra utáni pizzánkért indultunk. Sikerült egy jó messzi pizzériát választanunk, úgyhogy rátettünk még egy adagot a mai túrára, de legalább jót ettünk 🙂

Másnap reggel szolid eső ébreszt bennünket. Na remek. Hideg és eső, remek párosítás. Tegnap hideg (7 fokot mutatott a hőmérő) és viharos szél, ma 7 fok és eső. Sebaj, legalább a szél már kevésbé fúj. Reggeli után, 9 óra magasságába indulunk utunkra Gérce felé. Szerencsére most odafelé nem kell a tömegközlekedéshez igazodnunk. Szemerkélő, de nem vészes időben kerüljük meg a már látott várat és indulunk a Csónakázó-tó felé. Eleinte a már korábban megénekelt Gyöngyös-patak partján haladunk, majd kelünk át azon.

okt_20190413_24
Kéktúra útvonal Sárváron belül, a Gyöngyös patak partján

okt_20190413_25
A Gyöngyös-patak

A patakon való átkelés után átvágunk egy nagy réten és máris a Csónakázó-tó mellett vagyunk, amely tekintettel a rossz időre, teljesen kihalt.

okt_20190413_26
A sárvári Csónakázó-tó

okt_20190413_27
Hangulatos útvonal a tónál

Az útvonalat nagyon ügyesen és hangulatosan alakították ki egyébként, szépen körbejárjuk a tavat, még egy kis hídon is átkelünk. A hangulatos tó és park után viszont rávisz bennünket a Sárvárról kifelé vezető 84-es útra. Elhaladunk a fürdő mellett – ez az egyetlen nevezetesség, amelyet kihagytunk, persze a sors fintora, hogy most kint a hideg esőben ázunk.

okt_20190413_28
A sárvári fürdő

A város határában átkelünk a Rába folyón – amely majd Győrnél fog a Mosoni-Dunába ömleni.

okt_20190413_29
A Rába

Majd nem sokkal hivatalosan is elhagyjuk Sárvárt – persze csak egy időre, innen megyünk majd még haza 🙂

okt_20190413_30
Elhagyjuk a várost

Szerencsére nem kell sokáig a 834-es út mellett mennünk, bár egyszer még át kell kelnünk a 84-es úton. Szerencsére a forgalmasabb útszakaszon volt vagy bicikliút, vagy széles patka. Közel 5 km aszfalt és országút után jó végre befordulni az erdőbe. Ahogy beérünk a fák közé, a korábbi csendesen szitáló eső rákezd rendesen. Előkerülnek a poncsók, majd megyünk tovább. Hamarosan egy újabb állatos kalandba csöppentünk, nem messze tőlünk egy fiatal róka szaladt át előttünk. Őrület, mennyi állat van erre.

okt_20190413_32
Úton Sitke felé

Az erdőben elég hosszan megyünk, majd hamarosan egy mező szélére érünk ki. Szerencsére nem megyünk sokat a mezőn, hamarosan ismét visszatérünk az erdőbe.

okt_20190413_33
Zöldellő szántóföld

okt_20190413_34
Kellemes erdei út

Sitke előtt ismét egy mezőn haladunk keresztül, itt majdnem elkevertünk, mert nem volt túl egyértelmű a jelzés, szerencsére a a GPS kisegített bennünket. Így hamarosan megérkeztünk Sitke széléhez.

okt_20190413_35
Megérkeztünk Sitkéhez

A településre nem mentünk be, csak annak a szélén, a felújított kápolna mellett haladtunk el. Megnéztük közelről is a kápolnát, nagyon szép, sajnos bemenni nem lehetett.

okt_20190413_36
Balra Sitke, jobbra a felújított kápolna

Sitke után még 4 km volt hátra Gércéig. Az út innen már nem volt annyira izgalmas, szinte végig szántóföld mellett mentünk, ahol éppen most kezdtek virágozni a repcék.

okt_20190413_37
Repceföld, távolban Gérce házai

Dél előtt érkezünk meg végül Gércére, korábban, mint ahogy számítottunk, pedig a végén már igen lassan mentünk. 🙂

okt_20190413_38
Gérce házai – ismét

A polgármesteri hivatalnál pecsételünk – esőben ez nem is annyira könnyű -, majd átbattyogunk a szerencsére fedett buszmegállóba. Szerencsére nem kell túl sokat várnunk és úton vagyunk vissza Sárvárra. A szállásról elhozzuk az otthagyott cuccunkat – ami nem volt fontos, nem vittük magunkkal -, majd irány a vasútállomás. Fél háromkor – csakúgy mint a múltkor – szemerkélő esőben hagyjuk el Sárvárt. A hétvége iróniája, hogy Pesten majdhogynem napsütésben és 10 fokkal melegebb időben szállunk le a vonatról…
Összegezve azt tudom mondani, hogy nem ez volt az eddigi túrázásunk legizgalmasabb két túrája, de igyekeztünk azért megtalálni benne a jókat (állatok, kilátók), illetve maga Sárvár sokat dobott azért ezeken a túrákon. Örülök, hogy felfedeztük Sárvárt, még soha nem jártam ott, egy nagyon kedves, hangulatos várost ismerhettünk meg. Maguk a túrák egyáltalán nem voltak fárasztóak, az első nap után gond nélkül mentünk másnap is. Valószínűleg simán ment volna egyben is a kettő, de jó volt ez így is. Úgyhogy most várjuk a következő túrát!

OKT 2. szakasz Sárvár-Sümeg

  1. nap Gérce-Káld

Táv: 13,7 km
Szintemelkedés: 148 m fel, 153 le.
Érintett települések: 2 db (Gérce, Káld).
Pecsétek: 3 db.

2. nap Sárvár-Gérce

Táv: 12,1 km
Szintemelkedés: 133 m fel, 120 le.
Érintett települések: 3 db (Sárvár, Sitke, Gérce).
Pecsétek: 2 db.

Összesen:
Táv: 661 km (56,6%)
Pecsétek: 92

Első nap (Gérce-Káld) szinttérképe
04_1_szint

Első nap (Gérce-Káld) útvonala
02_2_utvonal

Második nap (Káld-Sárvár) szinttérképe

02_2_szint

Második nap (Káld-Sárvár) útvonala

02_1_utvonal